Igencsak kedvelem a holland Textures előző két albumát, ám még ennek fényében is kozmikus erejű gyomrosként ért az új lemezt berobbantó Oceans Collide, a maga hatperces, mérnöki alapossággal megszerkesztett hangorkánjával. Persze már előre lehetett tudni, hogy az új anyag is izmosnak ígérkezik, mivel mind a két, előzetesen bemutatásra került dal, a New Horizons és az Illuminate The Trail is kimagasló formájában mutatta a bandát. A teljes lemez többszöri végigfülelése után azonban nagyon úgy fest, hogy a hollandok minden eddigi teljesítményüket túlszárnyalták.
A legutóbbi korong óta egyetlen változás történt zenekari fronton: Jochem Jacobs gitáros távozott, helyére pedig Joe Tal érkezett, aki jazzes háttérrel éppúgy rendelkezik, mint technikás death metalossal, vagyis tökéletesen illik a Textures világába. Sőt, nem tudom, vajon neki köszönhető-e, vagy az ötéves kihagyásnak, de a zene minden eddiginél sűrűbb, komplexebb, és bizony, némileg progresszívebb is. A zenekart sokszor metalcore-ként jelölik meg, de ez ne tévesszen meg senkit, a Textures már rég maga mögött hagyta a szűkössé merevedett 'core-os sablonokat, illetve azok közül többet is megcsavart, és beépített a saját ötletei közé. Az így kapott végeredmény egy rendkívül összetett, sokrétű és főként egyedi alkotás.
A már említett Oceans Collide szélsebesebben száguld, mint a Sinkanszen szuperexpresszei, és olyan sűrűn szőtt, váltásokkal tarkított dal, hogy az ember tényleg úgy is érzi magát tőle, mintha a japánok csodavonata dörgött volna át a testén. A New Horizonsban a csapat megcsillogtatja másik erősségét, a dallamérzéket. Eleve egy irtózatosan fogós dallammal indul a szerzemény, ahol Daniël de Jongh valami hatalmasat énekel, társai pedig visszafojtottan kísérik, egyfajta lebegős, tágas érzetet keltve. Aztán elszabadul a zúzda, a nyakizmok pedig sorban pattannak el. Maga a darab egyébként szépen leképezi a teljes lemezt, és ha ez a dal bejön, akkor nem lesz csalódás a Phenotype sem, ez szinte biztos.
Reszelős, nyers riffeléssel rúgja be az ajtót a Shaping A Single Grain Of Sand, ahol felbukkan némi hardcore-ihlette csordavokál is, máskülönben ez a korong egyik legtisztább metalcore-darabja, óriási de Jongh-dallamokkal és mániákus témázgatásokkal a Bart Hennephof-Joe Tal gitárduótól. Az Illuminate The Trailben fajsúlyosabban is előkerül Uri Dijk szintetizátora, amitől még gazdagabb lesz az így sem unalmas muzsika, de azért a billentyűkből többet is elviseltem volna a dalokban. Érdemes egyébként itt is figyelni az arányokra, a jól elhelyezett főváltásra, amivel úgy változik a hangulat, hogy közben nem bicsaklik meg a zene íve. Hiába na, Hollandia még mindig képes az igényes zenék kitermelésére. Meglepő húzás a Meander: semmi ének, semmi gitár, csak Stef Broks és a dobfelszerelése, kiegészítve némi háttéreffekttel. Dobszólónak azonban mégsem nevezném, annál valahogy filmzeneszerűbb, mintha Hans Zimmer írta volna a Man Of Steelhez.
Poliritmikus döngölés vezeti be az Erosiont, ami az előzőekhez képest talán némivel szokványosabb, s a csapat korábbi pőrébb korát idézi fel, némi Meshuggah-ízzel. Érdekes módon a The Fourth Prime is inkább csalódás, bár még mindig a korrekt kategóriába esik, csak épp nem tud már felmutatni semmi újat. Nem úgy, mint az album másik nagy szólista dobása, a Zman, ahol teljes egészében Dijké a terep. A billentyűs zongoradarabja egyszerre melankolikus és magával ragadó, szépségében pedig leginkább az olasz Ludovico Einaudi szerzeményeire emlékeztet, bár minden erénye ellenére valószínűleg nem lesz belőle nagy koncertfavorit. A Zman ezen felül kiváló felvezetés is az albumot záró Timeless-hez, amely egy egészen letisztult, a korong többi részéhez képest nyugodtabb tétel, amolyan csúcspont utáni nyugalom, ahol a képzeletbeli kirakós minden apró darabja a helyére kerül, s amelyet legvégül Dijk hipnotikus zongorafutamai vezetnek le.
A lemez igényességéhez sokat hozzátesz a koncepció is. A Phenotype többek között olyan témákat jár körbe, mint a genetika, biológia, egyedfejlődés vagy az evolúció, amely örvendetes tény, s remélhetőleg egyre több zenekar fog a jövőben hasonlóan érdekes és inspiráló témákhoz nyúlni (halld még legutóbbi Nightwish). A csapat nem aprózta el a visszatérést, a Phenotype-ot jövőre tematikus testvére, a Genotype követi majd, vagyis a külső egyedi jegyek feltérképezése után 2016-ban leásunk egészen a génállományig, ami már most izgalmasnak ígérkezik.
A helyzet az, hogy a Textures nagyon mai zenét játszik, és teszi mindezt görcsmentesen és természetesen. S habár az új album nem teljesen tökéletes, azért pofátlanul közel áll hozzá, a mai silány felhozatalt tekintve pedig igazi kincs.
Hozzászólások