Shock!

A The Black Dahlia Murder nem tartozik a világmegfejtő zenekarok közé. Rendületlenül haladnak előre a saját útjukon, még a lemezeik is szinte katonás rendben követik egymást, példának okáért ez a kilencedik stúdióalbum az első a kezdetek óta, amely nem két, hanem közel három év után követi elődjét, a Nightbringerst. Természetesen az évek során ők is rengeteget tanultak, és nyilvánvalóan kiműveltebb, változatosabb a mai muzsikájuk, mint tizeniksz évvel ezelőtt, a stílus veleje azonban végig ugyanaz maradt. Lehet az ilyesmit megbízhatóságként – ha úgy tetszik, Motörhead-effektusként –, illetve kiszámíthatóságként is értékelni, voltaképpen zenekara válogatja, kinek mi áll jól. Trevor Strnadékat én mindenképpen azok közé sorolom, akiket így szerettünk meg, és nem is igazán tudom elképzelni őket más gúnyában.

Mint ebből is rájöhettél, mindig is szívesen hallgattam a csapatot, ugyanakkor nem vagyok kifejezett rajongó, így aztán azt sem állítanám, hogy hosszabb távon ne folynának össze nálam kissé a lemezeik. Erről ugyanakkor nem feltétlenül ők tehetnek: nagy dömping van, rengeteg zenét hallgatok, a Black Dahlia pedig tényleg a saját roppant markáns keretei között alkot, és inkább egységesen erős az életmű, a folyamból messze kimagasló albumok kevésbé jellemzők rájuk. Az efféle csapatoknál általában még a saját táboron belül is elég nagy a szórás azt illetően, kinek mi a kedvence. Eladások, státusz és listás helyezések tekintetében a zenekar a 2010-es évek fordulóján, nagyjából a Deflorate és Ritual anyagokkal volt a csúcson, én magam mindig is utóbbit tartottam talán a legerősebb, legkarakteresebb lemezüknek, de összességében egyikbe sem nagyon lehetett belekötni. Ugyanakkor a 2011-es album óta talán a Verminous tetszik a leginkább tőlük.

Fentebb már emlegettem a Motörhead-effektust, ami azt is magában hordozza, hogy nehezen fogom tudni racionális érvekkel megmagyarázni, miért van ez így. Könnyen lehet, hogy egy nálam alaposabb, komolyabb Black Dahlia-fan másképp is látja a helyzetet. Nekem most mindenesetre változatosabbnak tűnik a műsor, mint az utóbbi néhány alkalommal, és több a karakteresebb nóta is a rokonszenvesen egészséges, 36 perces hosszúságú lemezen. A csapat persze még a megszokott szögelős-vérhányós pusztítás közepette is mindig értett ahhoz, mitől ragad a fülbe egy téma, ezúttal azonban mintha még fokozottabban odafigyeltek volna a fogósságra, az ilyesmi pedig sosem hátrány. Emellett pedig nem tudom eleget dicsérni Brandon Ellis szólógitárost sem, aki ugye a Nightbringersen vette át elődje, a több mint kiváló Ryan Knight pozícióját, és virtuóz, megadallamos, gitárhős szólómunkája minden túlzás nélkül óriási. Persze már legutóbb is jó volt, mára azonban szintet lépett, beérett, száz százalékig bedolgozta magát a csapatba, pedig elég nagy csukákba kellett belelépnie. Játékával rengeteget tesz hozzá a dalokhoz.

Sok értelmét nem látom végigelemezni a teljes lemezt, hiszen ahogy mondtam, mára tényleg mindenki tisztában lehet a Black Dahlia játékszabályaival, akit csak egy kicsit is érdekelnek a súlyosabb muzsikák. Ez egy bejáratott banda, akik nem akarják újra feltalálni a kereket, ezt a fajta korszerű, de mégis kellően dallamos, death metalos alapú muzsikát azonban kevesen érzik náluk jobban manapság. A prímet továbbra is a gyors tempók viszik, érdemes ugyanakkor megfigyelni, micsoda játszi könnyedséggel és természetességgel vegyít össze ma már szó szerint mindenféle fémet a maga kohójában a csapat. A címadó nyitány szögelős, mégis állati ragadós durvulata és a blastbeates, elkeseredetten bömbölő refrénjében azonban határozott melankóliát is felvillantó Dawn Of Rats fináléja szép keretbe fogja a többi nótát. Ugyanakkor ott van például a Removal Of The Oaken Stake ízes, csodálatosan megfogalmazott heavy metalos indítása, ahol aztán persze bejön a kétlábdobos attak, de Ellis virtuóz, melodikus szólója ismét oldja a feszültséget. Vagy a pattogós ritmusú, sűrűn, érdekesen ritmizált énekkel dolgozó Sunless Empire, ahol a neoklasszikus ízeket sem nélkülöző szólóblokk szinte klasszikus '80-as évekbeli hard rock alapműveket idéz vonalvezetését tekintve, méghozzá nem a „futottak még..." kategóriából, hanem igazi csúcsminőségben. De említhetem a The Wereworm's Feastet is, ahol nemcsak az elegáns, szinte légiesen szárnyaló riff és a horrorisztikus hangulat nyomán könnyű a Mercyful Fate-re asszociálni, hanem valami bizarr módon még Trevor bömbölésének ívében is rejlik valami kingdiamondos. Na, ezt magyarázza meg nekem valaki...

A Black Dahlia úgy technikás, hogy mentes minden öncélúságtól, úgy durva, hogy közben képesek jó dalokat írni, és zenéjük sötét, néhol szinte filmszerűen élő atmoszférája is a legszebb formában tündököl ezen a lemezen. Jól is szól az anyag, még a basszust is gyönyörűen hallani mindenütt. Nálam most nagyon beütött ez a lemez, szerintem a csapat egyik legjobb teljesítménye, ami azért nem semmi ennyi év és ennyi album után.