Shock!

Nem mondom, hogy nem nevettem fel hangosan, amikor elolvastam Trevor Strnad óriási dumáját az album kapcsán a sötét órák urairól, a belső erő megtalálásához vezető death metalos ösvényről és a csatába vezetett, öntudatra ébredt elmék hadairól. Sikerült derekasan megröhögtetnie a jó Trevornak, egyszerűen nem lehet nem szeretni az ebben a stílusban vérkomolyan előadott intelmeket és kinyilatkoztatásokat. Ahogyan a Nightbringerst sem, mert a TBDM ismét belepancsolt a lecsóba. Így a nyolcadik album környékén nagyon nagy meglepetést már nem vár az ember, de az amcsiknak nem is szokásuk a megdöbbentgetés. Bár volt némi előzetes aggodalom Ryan Knight búcsújakor, a helyére érkezett Brandon Ellis szólóit hallva mindenki csak megsüvegelheti a teljesítményt: úgy tömte be a tátongó lyukat, mintha ott sem lett volna.

Régen történt, hogy a The Black Dahlia Murder berobbant a maga komplex brutalitásával, s ez a komplexitás (főleg a 2011-es Ritual óta) semmit nem vesztett frissességéből, legfeljebb az ötletek tárházához kellett menet közben újabb és újabb helyiségeket építeni. Strnadék felhasználnak mindent, ami durva, és ez az örvendetes tény ugyanúgy igaz a Nightbringersre, mint pár éves elődeire, még akkor is, ha hallhatón reszelősebb, karcosabb és sötétebb lett a stúdióhangulat. Az album eszelősségét már a kezdő Widowmaker irányba állítja, egyben Ellis első szólója is itt jelzi, hogy rendben van minden.

Az egész anyagra jellemző egyébként, hogy az új gitáros cifrázása az egyetlen színes folt a villámsodrású, fekete masszában. A zárókőként berakott The Lonely Deceassed kivételével három és fél perc a dalok átlaghossza, az album maga alig több fél óránál a kilenc tétellel, s a nyaktörő tempót csak néha akasztja meg valami. (Tisztelet Alan Cassidynek, aki ellentmondást nem tűrve püföli végig a gyilkos iramot, lásd az Of God And Serpent, Of Spectre And Snake-et és a Matriarch vagy a Jars című gyönyört.) A feketeségbe valóban csak Ellis játéka és néhány, középtempósnak még az eredeti gyorsasághoz képest is jóindulattal nevezhető „belassulás" hoz. És ez az, ami miatt a Nightbringers dalai nem tudnak azonnal maradandót nyújtani. Szünet és fellélegzési lehetőség nélkül darálja le a hallgatót, egyik dal csúszik át a másikba úgy, hogy eleinte észre sem lehet venni. Nem véletlen az öröm a címadó nótánál, amely nem önmaga jogán vált így az album egyik kiemelkedő darabjává, inkább azért, mert némi dallamosságával és ismerős riffjével megakasztja az őrült rohanást.

Másfelől: nagyon nem lehet belekötni az anyagba. Tempó ide, egysíkúság oda, végig az az érzése az embernek, hogy igen, ez ki lett találva. Érződik a munka rajta, hallani az ötleteket, s bár a panelek ismerősek lehetnek, mégis sikerült addig variálni azokat, hogy az unalom messze elkerül mindent, amit a Nightbringers magába sűrít. Márpedig sűrít, nem is keveset. Strnadék hozzák azt, amihez a legjobban értenek, az esszenciáját pakolták össze mindannak a bonyolult és rendkívül összetett stílusnak, amit már címkézni sem érdemes, annyira elmosódtak benne a határok. Talán igaza van azoknak, akik szerint az őrült rohanás miatt veszít élvezeti értékéből az album, abban pedig biztosan, hogy a két évvel ezelőtti Abysmal sokkal jobban koncentrált a dallamokra, míg itt egyfajta vissza a gyökerekhez-stílusú veszedelmet kapunk, csalódásról azonban nyomaiban sem beszélhetünk. Elég, ha csak a Kings Of The Nightworldöt említjük, amelynek felépítését, szólóit, refrénjét hallva azonnal érti mindenki, mitől az ez a zenekar, ami. Egy brutális alapokra épülő, ám mindent alaposan átgondoló, precízen szerkesztő technikával dolgozó, óriási ötletekkel operáló alkotóműhely. Engem idén is meggyőztek, megy is az anyag a „Nem kitörölni!" feliratú mappába.