Igen kellemetlen meglepetésként ért januárban a holland The Devil's Blood feloszlása, pláne, hogy soha nem volt szerencsém őket elkapni élőben. Mivel lendületben lévő bandáról, meredeken felfelé ívelő karrierről volt szó, szerintem senki sem számított arra, hogy befejezik, de Selim Lemouchi különösebben eddig sem törődött a konvenciókkal, szóval ugyebár miért pont a végén kezdett volna el azzal foglalkozni, mit akar a külvilág... Akármi is húzódott meg a háttérben, bizonyára alapos oknak kellett lennie, hogy a sorsára hagyjanak miatta egy teljes egészében feldemózott lemezanyagot meg a bizonyára dicsőséges underground jövőt, de legalább senki sem mondhatja rájuk, hogy felélték a hitelüket, vagy túlságosan is intézményesültek. Szóval a The Devil's Blood története paradox módon úgy kerek, hogy nem fejezték be igazán.
Az már persze más lapra tartozik, és lehet is vitatkozni rajta, mennyire jó ötlet kihozni egy feldemózott, de késznek még semmiképpen sem tekinthető lemezanyagot abban a formában, ahogy leledzett. Sokak szemében nyilván szentségtörés az ilyesmi, én viszont azt mondom, lényegesen jobb megoldás, mintha egy az egyben elfelejtették volna a III: Tabula Rasa Or Death And The Seven Pillars dalait. Mert ugyan lehet, hogy a végeredmény így cseppet fapadosan, nyersen, puritán módon szól, és e tekintetben össze sem lehet hasonlítani a csapat EP-ivel vagy két nagylemezével, de például a huszonkét perces, I Was Promised A Hunt címet viselő grandiózus nyitóeposzt akkor is baromi nagy kár lett volna ilyen megfontolások miatt veszendőbe meneszteni. Ez a számtalan különböző részből összerakott, tökéletes felépítésű szerzemény még e kiforratlan megszólalással is nyomasztó kolosszusként telepszik rá az emberre, és tökéletesen példázza, miért istenítette az utóbbi években annyi ember a The Devil's Bloodot.
A nyitás annyira elementáris, hogy utána azt hinnénk, nem tudnak már újat mutatni, de szerencsére a folytatás is meggyőző, legyen szó akármelyik számról a további hatból. Az In The Loving Arms Of Lunacy's Secret Demons simán lehetett volna új közönségkedvenc nagyívű dallamaival, de a majdnem tíz perces Dance Of The Elements kavargó instrumentális utazása is páratlan, nagyívű vállalkozás, amelybe ennek ellenére sem tört bele a foguk. Tény, hogy zeneileg semmit sem talált ki a The Devil's Blood, csak ügyesen építettek valami sajátos hangulatú elegyet a Coven, a Uriah Heep, a Blue Öyster Cult és társaik paneleiből, de hogy Selim baromira tud dalt szerezni, Farida Lemouchi pedig elképesztően karakteres arcot volt képes adni tesója témáinak, azt egyszerűen nem lehet elvitatni. Összességében persze nehéz megítélni, milyen lett volna ez az album az előző két nagylemezhez képest, ha normálisan befejezik, mivel ahogy mondtam, az összkép ebben a formában nem egységes, és minden percben hallhatóan félkész. Mindezt nem is a dalokra értem, hiszen azok szerkezetileg, hangulatilag vélhetően nem alakultak volna már olyan sokat, hanem a hangzásra, meg azokra az apróságokra, amelyek tényleg valós lemezanyaggá varázsolnak egy adag friss szerzeményt. Kicsit olyan a végeredmény, mintha a befejezett kép helyett egy előtanulmányt kaptunk volna meg: a lényeg már látszik, de a színek és az igazán apró részletek, finomságok még hiányoznak róla. Ez a félkész állapot is elég impozáns ahhoz, hogy nézegessük az alkotást, sőt, akár ki is tehetjük a falra, mert végül is ebben a formában megállja a helyét, de azért még nem az igazi.
Ebből a demóanyagból is tisztán hallatszik, hogy hiába döntött a befejezés mellett a The Devil's Blood, zenei szempontból egyáltalán nem fáradtak még el, bőven rejlett muníció a bandában. Sajnálom, hogy soha nem hallhatjuk majd befejezett formában ezeket a dalokat, mert igazán megérdemelték volna, de ez azért még így is sokkal több, mint a semmi. Ha nem ismered a csapatot, ne a Tabula Rasával kezdd az ismerkedést, de ha ráharaptál a többi munkájukra, nyugodt szívvel tudom ajánlani e fura hattyúdalt is.
Hozzászólások