Még tavalyi a lemez, most meg már február második felét írjuk, de a The Ferrymenről azért mindenképpen érdemes szót ejteni. Adott tehát egy projekt, amelynek első lemeze a jelek szerint sikeresnek bizonyult, hiszen ellenkező esetben aligha rendelte volna be a Frontiers a folytatást. És egyébként azt kell mondanom, jogos a kedvező fogadtatás, mert a Magnus Karlsson által dominált, Ronnie Romeróval és Mike Terranával összehozott debüt teljesen korrekt, kellemes hallgatnivalónak bizonyult. Hasonló a helyzet a második albummal is, de újdonságokra azért ezúttal se számíts.
A révészek stílusa gyakorlatilag teljesen ugyanolyan, mint legutóbb: jellegzetes Karlsson-muzsikát rejt az A New Evil, amelyben északi, nordikus hard rock vegyül szikárabb, priestesebb heavy metallal és itt-ott enyhén progos elemekkel, de utóbbi inkább csak érzés szintjén, netán hangszerelési megoldásokban jellemző. Vagyis ha tetszett az első lemez, netán másfél évtizeddel ezelőtt kedvelted Russell Allen és Jorn Lande közös munkáit, nagyot itt sem lehet tévedni. A Don't Stand In My Way nyitódal hallatán még csak szolidan bólogat az ember, igen, jó, de azért sokszor hallottunk már ilyet, satöbbi. Aztán a második, kifejtősebbre vett, mégis roppant fogós Bring Me Home-nál megadtam magam. Lehet, hogy semmi új nincs ebben az egészben, ám kellő igényességgel rakták össze ahhoz az anyagot, hogy túlmutasson a hasonszőrű egyszeri – és egyszer hallgatós – projektek többségén.
Magnus barátunk persze mindig is értett ahhoz, miként kell szépen a háttérben maradni és onnan mozgatni a szálakat, nyilván nem véletlenül kéri fel állandóan a nápolyi cég mások lemezeinek összekalapálására. A végeredmény minden esetben jellegzetes, azonnal megmondod, kitől érkeztek a dalok, de kellő mértékben kibontakozhatnak az adott album névleges főszereplői is. Ennek megfelelően a Ferrymennél is végig maradéktalanul érvényesül Ronnie Romero aranytorka, ami jó. Nekem legalábbis biztosan, ugyanis imádom a chilei srác Mercury-meets-Dio tónusát, nem is kérdés, hogy istenadta tehetség. Más kérdés persze, hogy később óhatatlanul elindul-e ő is a jornlandésedés, netán – még rosszabb esetben – a ripperowensesedés útján, vagy megkapaszkodik a frontligában, ám erre majd csak úgy négy-öt év múlva tudunk biztonsággal válaszolni. De igazság szerint nem nagyon tudom hibáztatni, amiért elvállalja ezeket a meghívásokat, legyen szó akár erről a bandáról, akár Adrian Vandenberg csapatáról, hiszen addig kell ütni a vasat, ameddig meleg. A hang mindenesetre továbbra is elsőrangú, bizonyosan Ronnie az egyik fő tényező, amiért a The Ferrymen kiemelkedik a Frontiers kilóra mért szupergroupjai (...) közül. És persze Terranát sem becsülném le, hiszen lényegesen jobb vele a végeredmény, mintha egy olasz fantázianévvel ellátott japán ütős nyomta volna fel a tempókat. Meg ha már itt tartunk, Karlsson virtuóz, szépen felépített, dallamos szólóit is azonnal fel lehet ismerni.
Akadnak a lemezen elsőre kiugró témák: ilyen az említett Bring Me Home vagy a The Night People Rise, amely akár valamelyik Allen / Landére is simán felfért volna irányultságát tekintve, netán a második fertályon megbúvó My Dearest Fear vagy a záró, pozitív kicsengésű, még Karlsson szintjén is feltűnően gyilkos gitármunkával operáló All We Got. Érdekes viszont, hogy a zakatolósabb címadó sokadjára sem tűnik kiemelkedőnek, inkább csak belesimul a lemez egészébe. Ha pedig mindenképpen negatívumot kell mondanom, a Save Your Prayers Priest-, Accept-vonalú gyors riffjét tényleg annyiszor hallottam már az elmúlt évtizedekben, hogy az még gombócból is sok lenne. Ugyanez a No Matter How Hard We Fall pattogósabb témájára is áll, viszont itt összességében fantáziadúsabb a végeredmény, mint a másik nótánál.
Mindezt egyébként nem panaszképpen mondom, mert ugyanúgy szívesen hallgatom ezt a lemezt, mint elődjét is (bár ott talán néhánnyal több, elsőre is emlékezetes szám szerepelt, ezért is vontam le fél pontot a jól bevált erősnyolcasból). Semmi újdonság vagy különösebb érdekesség nincs itt, csak egy kiváló énekes, egy kiváló gitáros/dalszerző meg egy kiváló dobos – és mint a mellékelt ábra mutatja, ez már önmagában sem kevés. Elfogadom, ha valaki szerint paneles és kiszámítható a The Ferrymen, mert valahol tényleg az, de a mai dallamos felhozatalban igenis a jobb összeverődések sorát gyarapítja a trió.
