A Lords Of Black tavalyi lemeze kapcsán már írtam: ha Ritchie Blackmore újabb Rainbow-kalandjának csak annyi értelme volt, hogy a világ megismerte általa Ronnie Romerót, már megérte feltámasztani a bandát. (Kiss kolléga glasgow-i beszámolója alapján ezen túlmenően simán ki lehetett volna hagyni a nagy attrakciót, Vincének Birminghamben jobban tetszettek.) Mint ahogy várható volt, a kivételes hangú chilei srácra máris lecsapott a szakma, a The Ferrymen pedig az első nagyobb vállalkozás, amibe bevonták az énekest. Méghozzá nem is akárkikkel közösen: a zenei agytröszt Magnus Karlsson gitáros/basszer (Primal Fear, Allen / Lande, Starbreaker), a dobos pedig Mike Terrana (Rage, Axel Rudi Pell, Masterplan).
Persze az utóbbi tizenöt-húsz év projektcunamija alaposan megtanította az embert arra, hogy önmagában csak a nevektől ne dobjon hátast előre. Magnus Karlsson ráadásul különösen sokat foglalkoztatott figurának számít a színtéren, számos munkáját szeretem is, viszont ezek tipikusan nem az utóbbi tíz évben születtek, hanem régebben. Úgy is fogalmazhatok, hogy a svéd gitáros dalkovácsként elég rendesen kiírta magát az ilyen-olyan vállalkozásokban, és nem igazán tud már olyan ütőset villantani, mint mondjuk az első Starbreakeren vagy akár az első Allen / Landén. Ez a The Ferrymenre is áll: az album semmiképp sem földrengető erejű, de azért jól hallgatható.
Ha ismered Karlsson eddigi munkáit, olyan nagyon nem kell magyaráznom a stílust, inkább csak annyit mondok, hogy arányait, hangulatát tekintve jelen album az Allen / Lande-lemezekhez áll a legközelebb. Talán kevésbé dominánsak a nordikus ízek, de hát érthető is, hogy egy latino csókának más aggyal írt Magnus, mint egy norvégnak. Vagy csak én magyarázom bele ezt, ki tudja... A lényeg, hogy a játék neve most is melodikus, epikus hard rock/metal itt-ott némi szolidan progos fűszerrel, olyan nagyságok nyomdokain, mint a Rainbow, a DIO vagy Yngwie Malmsteen, netán egyes karcosabb pillanatokban a Judas Priest. Meg persze Magnus említett többi projektjét sem nehéz idecitálni a Last Tribe-tól a szólódolgokig.
Tulajdonképpen első hallásra is fülbeötlő, hogy a triónak sikerült elkapnia egy elég jó egyensúlyt: mindenki kellően sokat mutat magából, de egyikük sem telepszik rá sem a többiekre, sem a dalokra. Karlsson jellegzetes szerzői fogásai, dallamfordulatai persze végig dominánsak maradnak, de hát igazából ennek az ellenkezője lenne furcsa, ha már ő írta a zenét... Emellett persze most is nagyokat gitározik, kimondottan szólógazdag a muzsika, Magnus pedig szerencsére rendelkezik a kellő ízléssel és arányérzékkel is ahhoz, hogy mindez a nóták javára váljon. Terrana meg a szokásos lehengerlő stílusban nyomja leghátul, őt nyilván bárhol és bármikor jó hallani. Viszont nem titkolhatom el: nekem azzal együtt is elsősorban megint Ronnie miatt tetszik ez a lemez, hogy amúgy korrektek, igényesek maguk a dalok is. Bizony, Romero valósággal beragyogja ezt az albumot is... Nélküle azt mondanám, oké, ez egy újabb okés produkció Magnustól, de aligha írtam volna ki például a kocsiba is. Így viszont ez is megtörtént, ami, mint mondtam, főleg Ronnie érdeme. A fiatal énekest valóban egészen fantasztikus hanggal áldotta meg a sors, Mercuryt és Diót egyaránt idéző torka, hatalmas hangterjedelme és szenvedélyes, elsöprő előadásmódja (örülj: dél-amerikai tüzessége) tényleg a színtér egyik legnagyobb reménységévé teszi hosszabb távon is.
Ha a legjobb dalokat kell kiemelnem, a morózusabb End Of The Road nyitás, a nagy refrénű Ferryman, a talán legfogósabb Cry Wolf, az epikus, monumentális One Heart vagy az arénarockosra vett Eyes On The Sky egyaránt esélyes lehet. Személyes favoritom mégis a záró Welcome To My Show, a lemez legkeményebb, legfémesebb dala priestes riffeléssel, szikrázó szólókkal és letaglózó energiával, ahol – mondanom sem kell – Romero ismét mindent kihoz magából. Ezek mellett akadnak alapjáratosabb darabok is, de ezeket szintén jól el lehet hallgatni, sehol sem érzek kényszert a léptetésre.
Abszolút rokonszenves anyaggal rukkolt tehát elő a The Ferrymen. Nem valószínű, hogy 2032-ben írok majd róla a Klasszikushockban, de ha később visszatekintünk az idei év termésére, ezen a vonalon bizonyosan a jó albumok között emlegetjük majd.
Hozzászólások