Shock!

Ritchie Blackmore élő legenda, ehhez kétség sem fér, mint ahogy ahhoz sem, hogy életműve a hard rock történetének egyik, ha nem legfontosabb gitárosává emeli, aki nélkül talán meg sem születik az a fajta rockgitározás, amelynek úttörője volt negyven-ötven évvel ezelőtt. Ez tény. Ahogy az is, hogy a Deep Purple egyike legnagyobb kedvenceimnek, a Rainbow-t pedig még náluk is jobban szeretem, illetve vallom, hogy a Purple-ből való távozása után Ritchie által alakított formáció egyike azon csapatoknak, akik kizárólag hibátlan mesterműveket készítettek. Minderre pedig emlékezzen vissza mindenki, aki a két bekezdéssel lejjebb olvashatók miatt esetleg felmenőimet kezdené emlegetni, vagy már nyúlna is a caps lock felé, hogy üvöltve kérje számon rajtam, eddig mégis mit tettem le én az asztalra, illetve szólítson fel, hogy csináljak jobbat.

Mikor kiderült, hogy a tavalyi három fellépés után 2017-ben Ritchie hajlandó további négy hangos bulit adni a Rainbow-val, sokat nem hezitáltam azon, hogy megéri-e egy koncertért Nagy-Britanniába utazni. A válasz egyértelmű igen volt, hiszen az újra rockot játszó Blackmore-t látni kell, a választásom pedig végül Glasgowra esett, amiben döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy az itteni bulit hétvégén rendezték. Skócia végül hozta is, amit vártam, a három napba bezsúfolt, a lehetőségekhez képest legtöbb látnivaló (Edinburgh, Loch Ness, Loch Lomond stb.), továbbá a végtelennek tűnő whiskey- és sörválaszték nem is okozott csalódást. Ellentétben a koncerttel.

Én nem volt olyan szerencsés, mint a birminghami bulira kilátogató Pálinkás Vince, Glasgow-ban ugyanis nem a The Sweet, hanem a Mostly Autumn nyitott Blackmore-éknak, akik számomra sokkal kevésbé voltak izgalmasak, mint a tavaly nyáron Alsóörsön is felbukkant, veterán brit brigád. A Mostly Autumn ettől függetlenül becsülettel tette a dolgát, és melankolikus, utaztatós, folkos zenéjük illett is ide, engem azonban inkább sikerült kissé elálmosítaniuk, ahelyett, hogy hangulatba hoztak volna a főattrakcióhoz. Dalaik kifejezetten kellemesek, és néhány hamiskás hang becsúszásától (főleg Bryan Josh részéről) eltekintve rendben hozták le a nekik jutó harminc percet, de szettjük alatt ettől függetlenül mindenki egyre türelmetlenebbül várta a nagy hard rock népünnepélyt.

Ami aztán szépen elmaradt. Mikor a Rainbow húsz perc csúszással és az intrók végeztével, negyed tíz belekezdett végre a Spotlight Kidbe, mindenki felpattant ugyan a helyéről, innentől kezdve viszont nem történt semmi. Némi kis tapsolás meg énekelgetés ugyan ímmel-ámmal akadt, de gyakorlatilag a koncert végéig mindenki totál kussban állt. Mozdulatlanul. A leghevesebb érzelemnyilvánítás még Jens Johansson billentyűszólóját kísérte, de kétlem, hogy a sokat próbált muzsikus ezt szép emlékként könyvelné el magában. Ha pedig angol nyelvterületen egy közönség még a Smoke On The Watert sem hajlandó rendesen elénekelni, az tényleg elég furcsa. Ezért kár volt felállni a méregdrágán megvásárolt ülőhelyekről...

Persze az is lehet, hogy a glasgow-iak receptorai olyan finomra hangoltak, hogy már a buli kezdetén leszűrték, ami nekem csak jóval később esett le: nevezetesen, hogy ez a koncert borzasztóan gyenge. A politikai korrektség jegyében írhatnám, hogy öreges, szürkécske, kevéssé energikus, középszerű, de az igazság az, hogy a látottakat a „szar" jelző írja körül a legjobban. Már a Spotlight Kid alatt feltűnt, hogy a riffek nem éppen gördülékenyen kígyóznak ki a mester ujjai alól, ahogy az is, hogy rengetegszer a szólók alatt sem pengeti ki a hangokat. Ezt azonban ekkor még betudtam annak, hogy a rockgitározást ezer éve hanyagoló Blackmore kissé berozsdásodott, és kell neki pár szám, mire igazából bemelegszik. Sajnos azonban erre hiába vártunk, és nem is az bosszantott fel igazán, hogy játéka kissé darabos (igen, felfoghatatlan, de Ritchie Blackmore-ról beszélek!), hanem hogy az egész koncert tele volt a részéről kifejezetten kínos bakikkal és kamuzásokkal. Mivel pedig sosem lehetett tudni, hogy a főhős mikor megy be mélyen a vadonba vagy kezd el játszani valamit totál rosszul, illetve rossz helyen, a zenekar (név szerint a már említett Johansson, illetve Bob Nouveau bőgős és David Keith dobos – bemutatásukra ugyanis a koncerten nem került sor) minden energiáját az kötötte le, hogy valahogy megmentse a dalokat a teljes széthullástól. Mindez összességében egy végtelenül görcsös kísérőcsapatot meg az egész produkcióba látványosan beleszaró Blackmore-t jelentett, akik előtt az egyébként káprázatosan éneklő Ronnie Romero majdhogynem kilátástalanul próbálta legalább kicsit belelkesíteni a közönséget. Ez egyszer jött össze neki úgy igazán, amikor megmutatta, hogy farmermellénye alatt ugyanolyan skót mezt visel, mint amit a színpadra pár pillanattal korábban feldobtak.

A koncert két mélypontja egyértelműen a Difficult To Cure-ba beillesztett, halálosan unalmas és terjengős, sátántangói hosszúságú billentyűszóló volt, amit a színpad előtti vehemensebb arcok konkrétan lehurrogtak, illetve a Temple Of The King, amelynek végén Blackmore úgy kezdett bele a Smoke On The Waterbe, hogy az sem zavarta: a többiek még az előbbi nótát játsszák. Mindezek mellett akadtak azért az estének varázslatos pillanatai is, az olyan dalokat ugyanis tényleg hidegrázós élmény volt élőben hallani, mint a Child In Time, az I Surrender, a valóban mágikus Mistreated és Stargazer, a Since You Been Gone vagy a totális meglepetés All Night Long. A rég halott harcostársak kivetítőn történő megidézése is szép gesztus volt. Sajnos azonban az összképen ez nem sokat változtat. Blackmore ugyan láthatóan jól érezte magát a koncerten, hiszen Ronnie-val és a többiekkel is sokat kommunikált, pacsizott közben, de a játéka, és az, hogy egy kumma szót nem szólt a közönséghez az egész koncert alatt, életem eddigi legnagyobb zenei csalódását jelentette.

Eddigi tapasztalataim alapján a veterán rockzenészek sokszor köröket vernek fiatalabb társaikra hangulat, profizmus és minőség terén, Ritchie Blackmore azonban úgy tűnik, a kivétel, aki erősíti ezt a szabályt. A jövőben talán jobb lenne nem bolygatnia a Rainbow-t.