Shock!

Love Is Like Oxygen, Set Me Free vagy Ballroom Blitz: olyan dalok ezek, amelyeket akkor is ismersz, ha fogalmad sincs arról, hogy létezik egy The Sweet nevű zenekar, vagy akár csak egy lemezüket is hallottad volna. Ezek a számok egész egyszerűen megkerülhetetlenek, hiszen amellett, hogy rengetegen feldolgozták őket a Heathentől egészen a Saxonig, a rádiókban, sporteseményeken is felcsendülnek néha. Ettől még persze nem kell őket feltétlenül szeretni, az én szívemhez azonban közel állnak (főleg a Set Me Free), így mikor kiderült, hogy a brit ősglam-négyes Magyarországon koncertezik, tudtam, hogy ismét Alsóörs felé kell vennem az iránt. Mindezt úgy, hogy én magam is azok táborát erősítem, akiknek egy fia Sweet-hanghordozó sincs a birtokában.

Az alsóörsi Open Road (vagy ha úgy tetszik, Harley Davidson) Fesztivál programjában a legfontosabb szerep nyilvánvalóan a motoroké, amelyekből ezúttal is rengeteg szemet gyönyörködtető példányra lehetett nyálat csorgatni, a szervezők azonban évről-évre igyekeznek zenei szempontból is nagy neveket vagy különlegességeket adni a publikumnak. Játszott már itt többek között a Uriah Heep és Gary Moore is, és mivel 2016-ban a foci EB nyitómeccse is egybeesett a fesztivál második napjával, tényleg minden adott volt a jó szórakozáshoz. Meló után, este fél nyolc felé értem Alsóörsre, ahol egy órát bóklásztam a Harley-múzeumban, illetve a fesztivál területén tényleg mindenfelé elszórt, gyönyörű motorok között, majd egy hideg itallal leültem, hogy a teljesen nemzetközi közönség tagjai körében nézzem meg a nyitómeccs első félidejét.

A második már egybeesett a Sweettel, így természetesen nem maradtam (egy francia-román egyébként sem feltétlenül az, amin tövig rágnám a körmömet), hiszen motorok és nyitómeccs ide vagy oda, elsődlegesen azért érkeztem, hogy életemben először élőben is csekkoljam az egyedüli őstagként Andy Scott által vezetett veterán négyest. A The Sweet anno 1969-ben indult, azaz negyvenhét évvel ezelőtt, ez pedig őszintén szólva még akkor is látszik rajtuk, ha Andyhez képest a többiek azért valamivel tán fiatalabbak. Olyan energikusságot, mint egyes kortársak esetében, náluk hiába vár az ember, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy maga a zene sem feltétlenül igényli az istrángszaggatást. Összességében egy kellemes, múltidéző hakni volt a koncertjük, de ez nem is meglepő, hiszen utolsó stúdiólemezük 1982-ben jelent meg.

A zenekar természetesen a slágerekre koncentrált, és magam is meglepődtem azon, hogy mennyi van ezekből. A bevezetőben említett dalok ugyanis csak a koncert vége felé érkeztek, a három nyitótételt azonban annak ellenére is ismertem, hogy ahogy korábban is írtam, sosem hallottam egészben egyetlen Sweet-albumot sem. A nyitó Action, a kettes (egyébként Hello-feldolgozás) Back In The New York Groove, majd a Hellraiser azonban ennek ellenére is ismerősek voltak, ami erősíti azon sebtében felállított tézisemet, hogy tudtomon kívül Sweet-rajongó vagyok.

A koncert hangzása nem volt egyébként kifejezetten jó és erős, de egyértelműen lejött: a fiúk cseppet sem igyekeztek azon, hogy akár minimálisan is modernizálják dalaik hangzását. Nem voltak vastag, betorzított gitárok tehát, és a Tony O'Hara által néha színezésként bedobott billentyűs témák is leginkább a '70-es éveket idézték. Egyszóval úgy tűnt, tudatosan vigyáznak arra, hogy a döntően öreg arcokból álló közönség még véletlenül se szakadjon ki a komfortzónájából. Kissé olyasmi biztonsági játékot játszottak, amelyről az esküvői zenekarok jutottak eszembe: borzasztóan ügyeltek ugyanis arra, hogy bárki számára fogyasztható formában tálalják a nagy slágereket. Ez pedig nyilván azt eredményezte, hogy nem volt túl izgalmas vagy mozgalmas a koncert, de a régi sikerdalokat még így is jó volt ebben a hagyományőrző formában hallani. A kiváló vokális teljesítményekért pedig valóban le a kalappal. Amellett, hogy a szólóéneket a 2006 óta velük zenélő Peter Lincoln vállalta, a többiek is mind vokáloztak, sőt, a rettenetes parókában nyomuló Andy és Tony O'Hara önállóan is dalolt alkalmanként, ráadásul mindhárman kifejezetten jól. De a végtelenül szimpatikus, testes Bruce Bisland is segített a dobok mögött, hogy a kórusok valóban szépen szólaljanak meg.

Nagyjából, ráadással együtt másfél órát töltöttek a színpadon, és bár volt a koncert közepén egy rész, amikor kissé leült a buli, a végén előkapott slágerparádéval (a Fox On The Run csúcspont volt) azért egyértelműen pozitív irányba billentették nálam a mérleg nyelvét. Nem mondom, hogy még egyszer utaznék a kedvükért, de ha épp szembe jönnek valahol, megint vevő leszek a Sweetre.