Shock!

„(...) egyelőre egyetlen koncert és két kiadatlan nóta erejéig, de ki tudja, mi lesz még ebből" – írtam majd' hat évvel ezelőtt a Hella' újjáalakulásának örömére, és sejtettem ugyan, hogy lesz még ebből új lemez meg miegymás, de azt, hogy milyen felállásban, pláne mennyi idő után, senki nem mondta volna biztosra. Jómagam leginkább arra fogadtam volna, hogy egy Dregennel és Robert Dahlqvisttel egyaránt felturbózott leosztás lesz majd a nyerő, és lehet, hogy erre lett is volna valamikor lehetőség, csak hát jött ugye szegény Strings 2017-es halála. Így aztán maradt inkább a Payin' The Duest elkészítő felállás – egyetlen nagy hiányzó mellett: Kenny Håkansson ugyanis (ki tudja, miért) a 2016-os kambekk-koncert után már nem kért a további könnyes összeborulásból. Helyette itt van nekünk az a Dolf DeBorst, akivel a főnök Nicke Andersson már játszott együtt az Imperial State Electric soraiban, de a lényeg nyilván nem ő, hanem az, hogy jó tizennégy évvel a kizárólag feldolgozásokat rejtő Head Off után újra Hellacopters-lemeznek örülhetünk.

A By The Grace Of God óta nem is volt jobb anyaguk ennél, ami emellett röhögve teszi zárójelbe nemcsak a legutóbbi két Backyard Babies-anyagot, hanem a már említett Imperial-életművet is. Aki pedig (hozzám hasonlóan) azt várta, hogy Dregen visszatértével újraéledhet a kezdeti idők sokszor punkba hajló rakenroller-életérzése, menthetetlenül taknyolni fog egyet, mivel az Eyes Of Oblivion sokkal inkább jelenti a Dahlqvist-éra továbbélését, azt az időszakot, amikor a Stooges és az MC5 helyére már menthetetlenül beült a KISS és mondjuk a Nazareth. Az elején a Reap A Hurricane és a Can It Wait még a legenergikusabb darabok közé tartoznak, sodor magával mindkettő, mint az a bizonyos hurrikán, hogy aztán jöjjön a lemez legnagyobb meglepetése, az igazi ékkő: a So Sorry I Could Die egy balladai homályba burkolódzó, zongorás bluestétel, ami nemcsak kifejezetten szép, de egyértelmű főhajtás is az egykori zenésztárs Dahlqvist előtt, amire a nem kicsit hatásvadász videoklip csak rátesz vagy három lapáttal. (Sőt, ha nagyon akarom, a főhajtás egy még régebbi társ, a tavaly elhunyt L.G. Petrov felé is értelmezhető, hiszen a klipben ugyanaz a hatalmas kereszt jelenik meg, mint ami anno a Left Hand Path videójában is szerepelt.)

A négyes címadó tétellel aztán megkezdődik a tokkal-vonóval kicsit egy kaptafára készült, inkább dallamos és fogós, mint vad és harapós tételek sora, amik közül igazából egyik sem rossz, de egy idő után kissé összemosódnak. Pláne, hogy az igazán fogós darabok majd a lemez végén fognak felbukkanni, különösen a fékevesztett lemezzáró Try Me Tonight képében, de az azt megelőző, egy fokkal visszafogottabb The Pressure's On is hasonlóan jól sikerült.

Könnyen hallgatható, vitán felül szórakoztató darab lett az Eyes Of Oblivion, igazából semmi extra, de a pár évtizeddel ezelőtti dömpinghez képest egyre kevesebben játsszák ezt a stílust, pláne ilyen színvonalon. Úgyhogy ritka jó dolog, hogy a Pokolkopterek propellerei újra felzúgtak, még ha azért meggyőződésem is, hogy egy Eyes Of Oblivionnal nem csináltak volna akkora zenei földindulást, mint anno a Supershitty To The Max!-szel sikerült.