Shock!

Nem vagyok az a leborulós fajta, de Idoruék teljesítménye előtt muszáj fejet hajtanom: bármennyire is töröm a fejem, nem sok olyan magyar csapat jut az eszembe, akik hat év alatt letettek az asztalra két kiválóan (Brand New Way, Brand New Situation – 2005 és Monologue – 2007), valamint egy jól sikerült lemezt (Face The Light – 2009), és akkor például a Hopeless Illusions EP-n megjelentetett Shut Your Eyes To Love To Live című remekműről még nem is beszéltem. Egyértelmű, hogy ők a melodikus (poszt)-HC/punk hazai császárai, sőt, ha egy csepp igazság létezne a földön, Szalkai Tibinek és csapatának külföldön is komoly sikereket kellene elérniük ezzel a zenével. Mondjuk az Ignite igazán elvihetné őket megint egy turnéra (ehhez persze Téglás Zolinak kicsit hanyagolnia kéne végre a közepes Pennywise-t.)

A nemrég megjelent Time annyiban azért eltérni látszik a korábbi anyagoktól, hogy ez inkább egy gyűjteményes anyag: a Szolga Józsi belépése óta megszületett részben angol, részben magyar nyelvű számok kollekciója. Igazából először pont ez tűnt benne furcsának: a korábban minden szempontból (zene, borító, artwork) koherens, valóban albumként prezentált Idorukhoz képest elsőre ez a dalgyűjtemény picit csalamádé-jellegűnek tűnt. Ám már második hallgatásra egyértelművé vált, hogy ezúttal sem adtak lejjebb a szintből: az egész anyag annyira élettel és lendülettel teli, hogy gyakorlatilag a kilenc szám mindegyikét ki lehetne emelni.

Egy ilyen HC-punk lemez nem sokat érne fogós, ragadós dallamok nélkül, és szerencsére az énektémákat hozó Józsi éppúgy maximális teljesítményt nyújt, mint a húzós, fifikás témákat megalkotó hangszeresek. A két vendégvokalista újabb színeket hoz a képbe: az In Pieces Again, ahol a The Southern Oracle-s Barni már majdhogynem deathcore-osan hozza magát a középrészben, annyira jól sikerült, hogy ha mondjuk az Alexisonfire ilyen számokat tud majd írni az új lemezére, simán büszke lehet magára. Pete a Till We Dropból is sokat hozzátesz az Ain't Worth Shithez, ez szerintem koncertfavorit lehet a jövőben.

A magyar nyelvű dalok közül a nagyszerű Évről évrében meglepő módon mintha felgyorsított Black-Out dallamokat hallanék. Lehet persze, hogy Szalkai Tibi majd jól helyretesz, mondván, hogy a számnak köze nincs a Black-Outhoz, de én akkor is úgy érzem, mintha maga Csányi Szabi segített volna be a vokáltémáknál. A magyar fordulatoknál egyébként érzek néhol pici zökkenőt, leginkább a „termést hozott a párhuzam" képzavara bántó, de ezt hamar feledteti a Keserű Otthon szövege, amely pont arról a példaértékű hozzáállásról szól, amely idáig juttatta Tibi és Big csapatát.

Két pihenésre szolgáló „sziget" van a lemezen. A lemez közepére tett, az MR2-n állítólag már egész gyakran pörgetett, lazulós I'm Moving On pont egy olyan típusú dal, amit a rádióknak játszaniuk kellene. Végül pedig korábbi szerzeményeik intim hangulatú, akusztikus újragondolásával zárják le az év egyik legjobb magyar lemezét, amely rövidsége miatt is azonnali újraindításra készteti a hallgatót.