Shock!

Iszonyatosan nehéz lesz szavakba sűríteni a hazai The Moon And The Nightspirit formáció legújabb lemezén hallható muzsikát, ugyanis amellett, hogy a stílusában az év egyik legkülönösebb kiadványáról beszélek, még meg kell próbálnom valamelyest objektív véleményt is alkotni róla. De előre leszögezném, hogy ez nem fog sikerülni. Igen, a 2014-es év egyik legjobban sikerült albumát számomra Tóth Ágiék készítették el: ez a muzsika amellett, hogy ősi magyar hagyományokból is táplálkozik, teljes mértékben világszínvonalú, és ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy a földgolyó bármelyik pontján egyaránt érvényes, egyetemes alapigazságokat közvetít. Amikor pedig egy zenekar az ember és a természet kapcsolatáról énekel és muzsikál az elcsépelt és kiszámítható panelek helyett, méghozzá így, az még a mai dömpingben is izgalmassá tud válni.

A két egykori Evensong-muzsikus, Tóth Ágnes és Szabó Mihály már 2003 óta tartja életben a Nyugat-Európában is nagy underground népszerűségnek örvendő zenekart, és a Holdrejtek című legújabb mesterművük immár az ötödik a sorban. Ha csupán az Ági által festett borítóra vetünk egy pillantást, már abból is sejthetjük, hogy itt pogány, atmoszférikus neofolkzene lesz hallható. A zenekar két oszlopos tagját két régi evensongos cimbora, Cseh Gergely és Végh Gábor segíti ki a koncerteken, előbbi basszuson, utóbbi pedig ütőhangszereken. Az évek óta jeles európai fesztiválokon és rendezvényeken fellépő formáció idén aláírt egy szerződést a német Prophecy kiadóval is, akik elvileg rendkívüli lehetőségeket biztosíthatnának nekik, és a remekbe szabott új album terjesztésében is nagy szerepet játszhatnak.

Egy kicsit azért elgondolkodtató, hogy Németországban, a Benelux-Államokban és általában a tőlünk nyugatabbra lévő országokban gyakorlatilag többször koncerteznek Misiék, mint hazánkban. Ez talán betudható az eddigi külföldi promoter cég és kiadó munkájának is, de talán annak is, hogy például a német nyelvterületen sokkal komolyabb kultusza van a pogány népzenének. Arrafelé szinte hetente rendeznek kisebb-nagyobb középkori, népzenei és folkzenei fesztiválokat. Pedig a hazai színtér is nagyon erős, csak ebben az országban sajnos semmi nem tud harmonikusan és egészségesen működni. Ha volna is rá érdeklődés, akkor valahol máshol támad gáz, ha meg úgy néz ki, hogy végre minden a helyére került, végül mégsem valósul meg semmi.

Bár a hazai folk rock színtér zenekarai közül egyikre sem hasonlít a csapat zenéje, mégis lehet valamilyen párhuzamot vonni mind a Dalriada, mind pedig a VHK muzsikájával is, hiszen részben mindegyik az ősi magyar hagyományokból táplálkozik, csak éppen a zenei és a metafizikai alapok különböznek. Mondanivalójában leginkább talán az avantgarde Thy Catafalque-hoz tudom hasonlítani ezt a csapatot, de ahhoz is csak azért, mert mindkét formáció valami egészen különleges, egyedi és bekategorizálhatatlan dimenzióban muzsikál. Elektromos gitárt és súlyos riffeket itt keresve sem találunk, hisz ez a zene a hagyományos akusztikus hangszerekről, hegedűkről, citerákról, hárfákról, fafúvósokról és ütőhangszerekről szól, amelyet – ahogy a szerzők is állítják – szinte teljes egészében a természet inspirált. Szerintem a népzenéhez is csak azért van köze a Nightspirit muzsikájának, mert sokfajta népi hangszert beépítenek a zenéjükbe. Én inkább Bartók és Kodály munkásságát vélem felfedezni, a sokszor komolyzenébe forduló motívumokról, ami mondjuk ki, hatalmas nagy kincs a mai magyar könnyűzenei szubkultúrában.

Nem is tudom, hogyan jellemezhetném azt a megfoghatatlan, misztikus atmoszférát, ahogyan a mohaszentélyt elsőnek felvezetik. Nem evilági, de ugyanakkor mégis döbbenetesen valóságos hangfoszlányok csendülnek fel az autentikus népi hangszerekből. Egy szempillantás alatt a ködbe borult, kortalan, mohalepte és alkonyvarázsban szendergő, erdei rengetegben találjuk magunkat, csak éppen azt nem tudjuk eldönteni, hogy ez most csak egy avarálom, vagy tényleg a valóság? Az egész olyan álomszerű, melankolikus és olyannyira magával ragadó, hogy azonnal visszarántja egy tisztább „valóságba" a materiális világba ragadt egyén lelkét. A háttérben sejthető földanya sóhaját és a milliónyi erdei hangfoszlánnyal keveredett zenét csak a tökéletesen lecsillapodott elme képes minden rezdülésében meghallani és ennek a meditatív állapotnak az eléréséhez Ágiék őstehetségekre és égi táltosokra jellemző módon teremtik meg a megfelelő légkört.

A sejtelmes bevezető után az égnyitó első hangjaiból kiderül, hogy ez a végtelenül szomorú, melankolikus muzsika nem lesz könnyű hallgatnivaló, de a többszöri hallgatás bizony igencsak rácáfol erre a gondolatra, ugyanis Misiék ezúttal minden eddiginél befogadhatóbb és gyorsabban rögzülő szerzeményeket tettek fel erre a lemezre. Ez elég furcsán hangzik ebben a műfajban, de ez alkalommal valóban közérthetőbb nótákról beszélhetünk. Misi az akusztikus hangszerek kezelése mellett változatlanul átszellemülten szavalja a versek sorait, Ági pedig Sebestyén Márta vibratóira és hajlításaira emlékeztető, tipikus ősi magyar népzenékben hallható hangszínekkel operál. A harmadikként felcsendülő magban alvóra pedig nincsenek is szavak. A fájdalmasan szomorú mollos harmóniák minden egyes rezgésében a föld szíve dobban, és ott lapul a remény és az élni akarás, pontosan úgy, ahogy a dal mondanivalója is sugallja.

Sámánisztikus, a természet szellemeit megidéző, törzsi dobolással megalapozott, hipnotikus dallá fokozódik a bolyongó című szerzemény és a két részből álló mikrokozmosz sejtelmes hangulata miatt is kitágul az ember érzékelő képessége. Fájdalmasan szólal meg a hegedű a nóta második részében, és abban is biztos vagyok, hogy Bartók híres, hasonló elnevezésű műve is minden bizonnyal inspirációja lehetett a dalszerzőknek. A tavaszhozó képében pedig elérkezünk ennek a zenei utazásnak a csúcspontjához, amelynek felhőtlen dallamaitól a rögből élet sarjad, majd egy félelmetesen jól sikerült, többszólamú verze/refrén énekdallammal varázsolnak el minket és szakítanak ki a melankóliából. Amikor pedig már a dal minden rezdülését a zsigereidben érzed, előhozakodnak egy hangulatváltással, amelynek hallatán többször is elgondolkodtam, hogy már csak emiatt bevésem nekik a zsíros tízes pontszámot az anyagra.

De nem is szeretném tovább elemezni a nótákat, ezt a spontaneitásból és tűzben születő anyagot egyszerűen minden zenekedvelő emberkének hallani kell! Ez a muzsika tökéletesen megnyitja a csatornákat ahhoz, hogy ráleljünk magunkban a benső patak forrására, és az ősforrásból születő, bensőséges atmoszféra a lemez minden egyes szerzeményében jelen van, amelyet Ágiék kivétel nélkül hagyományos hangszerekkel idéznek elő. Fület gyönyörködtetően természetes a megszólalás, amit persze nagyrészt ugyancsak a két szerzőnek köszönhetünk, hiszen gyakorlatilag szinte mindent ők maguk oldottak meg a házi stúdiójukban. Itt említeném meg azt a tényt is, hogy otthoni körülmények között is lehetséges profi kiállítású anyagot összehozni, csak nagyon jó fül kell hozzá, maximalizmus, meg persze rengeteg türelem, idő és áldozat. Gyönyörűen visszhangosították a hegedűt és a többi hangszert is, egyedül talán az énekre került egy kicsit sok reverb, ami miatt sokszor nem teljesen érthető a magyar szöveg, és ezért kénytelen voltam levonni egy fél pontot a végleges értékelésnél.

Külön öröm számomra, hogy a sok középszerű, futószalagon gyártott és lélektelen mai zenék sűrűjéből pont egy hazai zenekar új lemeze okozta nekem az egyik legkimagaslóbb zenei élményt 2014-ben, amire tényleg azt tudom csak mondani, hogy kiemelkedik az átlagból. Ez a jelenség is ékesen bizonyítja, hogy rengeteg érték lappang még a felszín alatt a Kárpát-medencében. Ha léteznek még lelkes koncertszervezők és rajongók ebben az országban: adjatok minél több lehetőséget a The Moon And The Nightspiritnek, vegyétek a hanghordozóikat, és ami a legfontosabb, menjetek el a koncertjeikre, mert a zeneipar jelenlegi és jövőbeni állapotai miatt sajnos – vagy nem sajnos – ezzel támogatjátok leginkább a zenészeket!