Shock!

Nem tudok nem elfogult lenni Neal Morse-ékkal kapcsolatban, úgyhogy akit túlságosan heves vérmérséklettel áldott meg a sors, vagy esetleg érzékeny az ilyesmire, nyugodtan „lapozzon" tovább. Ugyan a The Grand Experiment nem éppen a legfrissebb kiadvány, lévén jó fél évvel ezelőtt, még februárban jelent meg, azonban nagy hiba lenne örökre megfeledkezni róla, hiszen a mester - mint ahogyan azt már megszokhattuk – ezúttal sem tudott hibázni.

Neal Morse-ról már tényleg mindent leírtunk korábban, amit csak lehet, és az sem meglepő, hogy a dobcájg mögött Mike Portnoy is rendszeresen felbukkan, ha friss szerzemények és/vagy feldolgozások rögzítéséhez van kedve napjaink egyik vitathatatlanul legnagyobb zeneszerzőjének. A dobos emellett még az aktuális turnékra is elkíséri a bandát, mintha ő is csupán egy elkötelezett rajongó lenne a sok közül. Akárhogy is nézzük, Mike emberileg és zeneileg is sokkal jobban összepasszol Morse-szal, mint az utóbbi időkben John Petrucciékkal, és persze az sem megkerülhető tény, hogy a Dream Theaterrel történt szakítása utáni zenei megnyilvánulásai sem okoztak eddig csalódást. A magam részéről nagyon örülök, hogy változatlanul az ő jellegzetes, pazarul megszólaló játékát hallhatom Neal legújabb művén is.

Az új lemez zenei anyaga persze semmi meglepetéssel nem szolgál a beavatott füleknek, hiszen szinte magától értetődő, hogy a mélyen hívő Morse-nak és bandájának az örömzenélés mellett még valamiféle küldetéstudata is van, így ebből adódóan nem is nagyon térhetnek le a régi recept szerinti mezsgyéről. A Spock's Beard egykori frontembere 1995 óta szinte változatlanul ezen az úton halad előre megállíthatatlanul, és pontosan úgy, ahogyan egyedül csak ő tudja, legyen a zenekar neve Neal Morse Band, Transatlantic vagy akár Flying Colors. Manapság nagy érték és maximálisan becsülendő az ilyesmi, főleg annak tudatában, hogy ők sem lesznek már fiatalabbak. Utóbbi állítást persze a The Grand Experimenten hallható muzsika teljes mértékben megcáfolja, gyakorlatilag felrúgja még a nagybetűs élet szabályait és törvényeit is, és inkább az örök fiatalság elérhető vágyát ébreszti fel a hallgatókban. Mert itt most talán minden eddiginél felszabadultabb zenélést mutattak be ezek az ötvenes éveiket taposó, sok mindent megtapasztalt csókák: egyre csekélyebb számban hallhatók most az elmélkedések és a már-már túlzottan epikus magasságokba emelkedő szerzemények, amelyek a korai lemezek kihagyhatatlan momentumai voltak. A másik szimpatikus dolog pedig az, hogy a leginkább hittérítőnek és szájbarágósnak tűnő, hallelujás dalszövegek is egyre inkább a háttérbe szorultak, és helyettük könnyebben befogadható, valóságosabb gondolatok érvényesülnek. A hittel kapcsolatos pillanatok is inkább személyes jellegűek.

Már az első szó és versszak is a pozitív életigenlés jegyében érkezik, és a felszabadult, dúr harmóniákkal meghintett, játékos The Call tíz perce egyetlen pillanat alatt el is repül, köszönhetően a végletekig változatos, sziporkázó ötleteknek és hangszerelési megoldásoknak és persze az olyan zenészeknek, mint például a kezdetektől fogva jelen lévő basszernek, Randy George-nak, netán a jóval fiatalabb és ezen az anyagon debütált rendkívül tehetséges Eric Gillette gitárosnak. Őt Portnoy egyszerűen csak a korábbi kollégáihoz tudta hasonlítani, és a srác mindjárt az első dalban be is bizonyítja tehetségét egy Petruccit és Steve Vait idéző, pazar szólóval. A nyitónóta lendületes középtempóra helyezett pattogós riffjei, szólóbetétei és persze a vastag vokálok már elsőre is nagyon meggyőzőek, ellenállhatatlanok, az ember csak arra tud gondolni, hogy ezekben a sokat megélt dinoszauruszokban háromszor annyi életerő feszül, mint a mai tizen-huszonévesek zömében. Az ezt követő címadó pedig minden kincset megér, és azt is megkockáztatom, hogy évek óta nem hallottam ennyire zabolátlan és ütős szerzeményt Nealtől. Tipikus, kő egyszerű, fajsúlyos „ereszdelahajam" zúzda a maga módján, rátenyerelős Hammond-fröcsögtetésekkel és elképesztő refrénnel. Mással nem is lehetséges hallgatni, csak heves bólogatással. És akkor még nem szóltam a Beatlest és a King's X-et egyaránt idéző, vastag vokálokról, ami szintén Morse-ék védjegye, és amiből természetesen mind az öt zenész (billentyűn még Bill Hubauer) alaposan kiveszi a részét.

A címéhez tökéletesen passzoló, akusztikus Waterfall valóban egy vízesés hullámzó harmóniájában rezeg, és e telt kórusokkal gazdagon díszített, önálló karakterrel bíró, lélegző szerzemény sem fog a feledés homályába merülni. Az éteri melódiákat követő Agendát ezzel ellentétben viszont a mai napig nem tudtam megkedvelni. A túlságosan is kommerszbe hajló, gyerekes dallamokkal operáló szerzeményben kicsit mintha átesett volna a ló túloldalára Neal. Persze eddig is tudtuk, hogy nem áll távol tőle a hallgatóbarát megközelítés (sem), de lehet, hogy ezt a tételt jobb lett volna a bónuszok közé illeszteni. A lemez végére mi más maradhatott volna, mint a kötelező, kifejtős, 27 perces, „nyúlfarknyi" levezető Alive Again, amelyet a lájtos kezdés után egy csöppet be is vadítanak, de azért alapvetően itt egy musicales betétekkel fűszerezett, epikus, Pink Floydot, Genesist és helyenként Manfred Mann's Earth Bandet megidéző tétellel van dolgunk.

A bónuszlemez felvezetőjében Morse újfent terjengős kórusokkal hittérít a New Jerusalemben, amit rendre léptetek is az ezt követő Doomsday Destinyre, ahol viszont Randy George atomhangzású bőgője szerencsére mindent beterít a pokol legmélyebb bugyraiból felbuggyanó mélyeivel és a groove-os nótában, egyébként is a végletekig kibontakozhat a ritmusszekció. A legvégére pedig Jimmy Webb híres MacArthur Parkjának átdolgozása került, amelynek eredetijét a többek között a Harry Potter-filmek első Dumbledore professzorát megszemélyesítő, néhai Richard Harris énekelt lemezre még valamikor a '60-as évek végén, a hippikorszakban.

Mi mást is írhatnék még a The Grand Experimentről? Hollandiában eddig ez a legsikeresebb Neal Morse-kiadvány, és ezek után persze még kíváncsibb vagyok a Neal és Nick D'Virgilio nélkül működő, legfrissebb Spock's Beard-anyagra is, amelynek megjelenése valamikor augusztusban várható. Feltehetően Ryo Okumotóék sem fognak túl nagyot hibázni, hiszen ez a fajta muzsika feltérképezhetetlen, abbahagyhatatlan és örökérvényű.