Ezt az ismertetőt utáltam megírni. Meghallgattam a lemezt vagy ötször, hogy megismerjem. Tetszett elsőre, amolyan jó kis hallgatnivalónak bizonyult, de aztán a felénél elpuhult, a kedvem meg elment tőle, nem is foglalkoztam vele aztán, volt más, jobb zene. Holott – és itt a dolog veleje – ez egy jól kimunkált album, még ha kissé visszafogott is, már ami a heavy metal összetevőt illeti.
Bejártak svéd barátaink egy jókora kunkort a hard rock terepén, és a második-harmadik lemez környékén, bevallom, lemondtam róluk, nem tudtak megfogni, és nem is nagyon, vagyis egyértelműen nem vettem elő egyetlen anyagukat sem a kötelező ismerkedős köröktől eltekintve. Minden jó és szép velük kapcsolatban, de az izgalom odalett, pedig a félig vicc, ugyanakkor hatalmas himnusz Metal Will Stand Tall miatt odáig voltam értük. De ez most más kor, más hozzáállás, enyhülés következett be, és nem feltétlenül rossz. Már eleve az szép, ahogy becsempészik a nyitó szám alapjai közé a roppant szolid szimfonikus betéteket zenészeink (vagy a producer, aki Mats Valentin, és semmi köze a mi alapító főszerkesztőnkhöz), mindenesetre nagyon kellemes a dallamokra fogékony hallgatónak. A szólója sem egy összecsapott valami, Henrik Bergqvist (torlódó mássalhangzók uralkodnak!) lemezről lemezre csiszolja melódiáit, dicséretes, ahogy alakítja stílusát.
A fentebb említett olvadás első, markáns jele ezen a korongon a harmadik, The Greatest című tétel. Nem akarom leírni, melyik országból származó zenekar jegyeit viseli magán a dal, de a csapat neve épp annyi betű, mint a nemzetiségük, mindegy is, a lényeg, hogy egy eléggé popos soft rock dalt kapunk. Nem rossz, csak eddig hasonló szerzeményük nem nagyon volt. A folytatásban viszont egy aránylag komorabb szám köszön a hallgatóra, bennem erős izgalmakat nem keltett a Crack In The Wall, bár simán dúdolható a refrénje, a szólója meg egész klassz. Nem így a (What The Hell) Baby, ami megint egy táncdal, de már simán mehetne a rádióba, olyan lépdelős, lassú-közép pumpálás az alapja, ráadásul kis prüntyögést is odacsempésztek a háttérbe, hogy a rádiós fülnek is legyen kapaszkodója. Az album egyik visszahúzó tényezőjének éppen ezt a kettősséget tartom, ami ezúttal nem színesít, hanem inkább zavaró: amikor beleélném magam egy rocklemez hangulatába, olyankor kell átkapcsolnom magam másik sávra, csak éppen itt nem annyira magától értetődő ez, hanem cseppet erőltetettnek hat. Az Everything is egy semmi különös, szürke szerzemény, hétköznapi nevén töltelék, hogy már megint adót váltsunk, és a Stop szólaljon meg ezután tangós hangvételben. Sajnos ez is 3 perc 6 másodperc üresjárat, nem tudom különösebben mit hozzáfűzni.
Ha valaki azt mondaná most nekem, hogy előre elhatározott lehúzósdit játszom, cáfolnom kell. Arról van szó, hogy ha ezeket a dalokat elképzelem élőben, egy koncerten előadva, hát vakarnom kell a fejemet, hogy vajon miként késztetne bólogatásra a produkció, mitől maradna emlékezetes. A táncoscsajoktól, ha mástól nem, legalábbis gondolom. Azok illenének hozzá, ami nem baj, a gond a lagymatag dalokkal van. A Life Without You-féle számok is éppen azért vannak, hogy tét nélkül növeljék a lemez játékidejét: jó, kellemes, nem bánt, csak éppen lehetne bármelyik Poodles-gyűjteményen, hallgatható bármilyen napszakban, tevékenység mellett, nem zavar. A nagy kesergésben azért ott a Creator And Breaker, ami némi izgalmat csempész a langyosan guruló számok közé. A melódiára felkaptam a fejem, ahányszor csak meghallgattam, és azt kívántam, bárcsak ilyenekkel lenne tele teljes lemez. Nem hosszú, slágeres, ugyanakkor nem erőltetett. A végére egy szomorkás dal jutott Borderline címmel, ezt alapvetően a középrésze miatt érdemes nem átugrani, itt Bergqvist szép szólót kerekít ki, ebből pedig aztán a végére is jut.
Azt hiszem, a Devil In The Details lemez nem vesz el és nem is ad hozzá sokat az éves terméshez. Aki nagy meglepetésekre számít, ne ezt a muzsikát válassza, viszont ha kedveled a The Poodlest, csalódni sem fogsz nagyot. Sajnos a hallgatói hozzáállás ezúttal többet nyom a latban, és ez egy bandánál sem jelent jót.
