Sokszor felmerül házon belül, hogy a mindenféle listázások kapcsán néha talán érdemes lenne elvonatkoztatni a papírformától, és kicsit csípősebb éllel is láttatni dolgot, például a legtúlértékeltebb zenészek-zenekarok összegzésével. Ez poénnak mindenképpen jó, de egy ilyen típusú médium esetében talán hasznosabb a konstruktív megközelítés, hiszen ha inkább a legalulértékeltebbeknek biztosítunk extra felületet, az mindenképpen win-win. Sőt, win-win-win, hiszen jó bandák is kapnak egy kis plusz figyelmet, az olvasó is megismerhet valami új, érdekes zenét, és talán minket magunkat is kevésbé néznek hülyének a többiek azért, mert érdektelen kedvencünket ajnározzuk.
Mert ugye mitől lesz „alulértékelt" egy zenekar? Balfaszkodás, marketingforrások vagy -érzék hiánya, a közönség nem fogékony, rossz időben vannak rossz helyen, vagy épp csak szarnak az egész zeneipar-cirkuszra. Utóbbi kimondottan rokonszenves hozzáállás, hiszen legtöbbször nem jár kontans megnemértettzseni-siránkozással, mindenesetre én a svéd The Quill esetében is ezt érzem. Voltak, vannak, lesznek, csinálják, és amit csinálnak, az pozitív, görcsmentes és rendkívül élvezetes. Persze ilyen stoner-alapú hard rockkal még Svédországban is tele a padlás, de arról is sokszor értekeztünk már, miért nehéz a stílusra zenészként-hallgatóként ráunni – ugyanis ha valaki elcsípi a feelinget, kortalan jellege miatt a végtelenségig pörgethető ez a zene.
Mivel az Ayreont is megjárt Magnus Ekwall hangját már többen (köztük jómagam) is hasonlították a néhai Ray Gillenhez, az ezzel a párhuzammal automatikusan érkező Badlands-érzés miatt számomra a Quill különösen kedvessé vált az elmúlt években, olyannyira, hogy még a Slowmesh kapcsán is felemlegettem őket (és őszintén érdekelne az is, hogy a magyar srácok vajon ismerik-e a bandát). És valóban: az ének dallamossága simán ad a zenének egy kis hair metal-jelleget, de ez csak fogósabbá teszi az összképet, valahol tehát tényleg meglepő lehet, hogy a kutya nem ismeri a zenekart, ugyanakkor láttunk már sok ilyet: stonereknek túl dallamos lesz végül, hajmetálosoknak meg túl stoneres a gitárok hangolása. Viszont a Led Zeppelin felől közelítve meg nem eléggé zeppes, de legalább saját magukon kívül senkinek nem akar megfelelni a banda. Persze a Blues Pillst is felkapó hullámra ők is felugorhattak volna, de akkoriban épp nem voltak annyira aktívak, és ahogy az elején pedzegettem, talán szartak is az egészre. Nem beszélve arról, hogy Pillsék mégiscsak frontcsajos zenekar, ami már önmagában érdeklődést generál, nem úgy, mint amikor négy ronda, marcona hippi tolja ugyanazt a retrózást, ráadásul sokkal régebb óta – itt jegyezzük meg gyorsan, hogy a The Quill csaknem harmincöt (!!!) éves.
A társadalomkritikus sci-fi borítóba (mármint aki rajzolta, társadalomkritikusra szívta az agyát) csomagolt album dalainak tekintetében sok okosságot nem lehet elmondani. Aki csak egyszer hallott már retro rockzenét, és hát ugye ki nem hallott volna, egész egyszerűen képzeljen hozzá egy nagy terjedelmű, hajlékony, de erőteljes rocktorkot (Ekwall tényleg kiemelkedő hang, még az Ayreon-mezőny egészéhez mérten is, így a a korral kissé megkopva is), és már a durván badlandsesen indító, majd Mob Rules-érás Sabbath-riffelésbe torkolló Hallucinate hallatán eldöntheti, hogy akkor ez neki bejön-e vagy sem. A Keep On Movin' Onról simán elhinném, hogy kikukázott Clutch-demó, amiért amúgy kár lett volna, tehát szerencse, hogy valójában nem az. A Dwarf Planet is sabbathosan indul, de inkább a Tony Martin-korszakot idézvén és aztán hasonlóképpen is folytatódik, a „who is commander of my brain" pedig az idei év eddig legjobban rögzülő társadalomkritikus refrénje (el gondolkotato!). Ehhez hasonlóan lírabb húrokat penget indításkor az Evil Omen is, bár kissé pszichedelikusabb, trouble-ösebb módon, de kilencperces hossza ellenére nem kevésbé jó – és ha már Trouble, akkor ott a zakatolós címadó, aminek az eredetijét az elborultabb riffmániákusok, esetleg a Mood-család tagjai némi utánajárással biztosan megtalálnák, majd félre is tennék egy jövőbeli saját dalhoz.
Persze nem mindegyik dal telitalálat, a 21st Century Sky például nekem kicsit olyan 1972-ben (nem véletlenül) fel nem használt ős-Sabbath téma kissé, itt Ekwall ozzyzós megoldásaitól sem vagyok elájulva, szóval ezt akár le is hagyhatták volna, vagy megkaphatta volna egy kezdő csapat ajándékba – örültek volna neki, és tőlük meggyőzőbb is lenne. Persze végső soron ez inkább ízlés kérdése, mert ha csak néhány Blues Pills- vagy akár Rival Sons-rajongó (tökmindegy, a manapság népszerű retro-csapatokra próbáltam utalni) érdeklődését sikerült felkelteni, már megérte ez a cikk. Én személy szerint mondjuk annak örülnék legjobban, ha a Quillbe visszatérne a huszonöt éve száműzött orgona (nem is tudtam, hogy volt, de a kiváló első lemezük nemrég ráébresztett), pláne hogy a honfitárs Spiritual Beggars is kábé tetszhalott állapotban leledzik (?), de ne legyünk telhetetlenek.
Hozzászólások