Shock!

Zenei előítéletekkel teli, rosszmájú ember lévén meglehetősen óvatosan közelítettem a német Shitheadz zenekar első lemeze felé. A zenekar neve hallatán ugyanis már szinte láttam lelki szemeimmel, hogy négy pocakos, frufrus, Ferenc József bajszos Lemmy alteregó (kultikus germán sorozatok iránti tiszteletből nevezzük őket Harrynak, Stefannak, Udonak és Klausnak) true metal galoppokra borízű hangon bajor sördalokat énekel öreg rockereknek egy motorostalálkozón.

Nos, nem is emlékszem, mikor csalódtam utoljára ilyen kellemeset, ez a lemez ugyanis borzasztó nagy telitalálat. A stílus alapvetően koszos, szutykos rock'n roll-stoner rock ötvözet, de legegyszerűbben úgy jellemezném, hogy a nagybetűs FEELING megzenésítése. Tulajdonképpen a világon semmi újat nem találtak fel a srácok, az ő titkuk kizárólag abban rejlik, hogy képesek iszonyatosan jó dalokat írni. Ugyanúgy megvan bennük a Zakk Wylde-féle súly (a zseniális őstulok bizonyára előszeretettel pusztítaná agysejtjeit a lemez hallgatása közben egy raklapnyi sörrel), mint a Motörhead dinamizmusa, mindez dúsan belepve a Kyuss-féle sivatagi porral. Hármójuk közül ez utóbbi hatása érződik leginkább a Shitheadzen, mintha csak a Welcome To The Sky Valley dalait öntötték volna populárisabb, befogadhatóbb formába. Mindemellett ügyesen elkerülték a stoner rockra gyakran jellemző monotonitást, egy az egyben végig lehet hallgatni ezt a 12 szerzeményt akár egyetlen zöld rakéta fellövése nélkül is. (Na jó, egyet a társaság miatt, egyet hogy jó napunk legyen.) A Nitro pl. egy kvázi Black Sabbath tiszteletadás, a Burning egy Alice In Chains-esen életvidám líra - mellesleg a lemez egyik legjobbja - míg a címadó kimeríti a stoner himnusz fogalmát.

Egy szó mint száz, a Dirty Pounding Gasoline elejétől végig színes, változatos, letaglózó. Aki még mindig azt hinné, hogy a rock'n roll egy fajta tánc, annak itt a hiteles cáfolat.