Shock!

Bevallom, korábban csak névről ismertem a szegedi The Voidot, ám miután elküldték nekünk az Unraveling megjelenéséről szóló hírt, és csak amúgy kötelező jelleggel elindítottam a lemezt, egy idő után azon vettem észre magam, hogy szép lassan végigmegyek az összes dalon. És azóta elég sokszor megismételtem ezt a műveletet, ami azt mutatja, hogy a csapat kifejezetten komoly albumot tett le az asztalra második nekifutásként.

Stílust tekintve nem annyira egyszerű körülírni a zenekart, mert ugyan tény, hogy az alapok az európai, nordikus death metalban gyökereznek, a végeredmény már inkább amolyan modern extrém metal, amelyben elég sok minden keveredik össze teljesen organikus eleggyé. Ha nevekkel kellene érzékeltetnem, miben utaznak, olyanokat hoznék fel példának, mint a Soilwork, a Scar Symmetry vagy a Raunchy, de a jéghideg, futurisztikus érzésvilág tekintetében akár még a Fear Factoryt vagy Devin Townsend némely zúzósabb dolgait is megemlíthetjük. A zene ugyanakkor határozottan európai brutál bandákat idéz, méghozzá olyan szinten, hogy ha ismeretlenül hallanám, nem feltétlenül mondanám meg, hogy magyar bandát hallgatok. Stílusát tekintve a The Void nem találta fel a spanyolviaszt, viszont sikerült elkészíteniük egy olyan lemezt, amely többé-kevésbé egységesen erős színvonalú, ráadásul hallgatni is nagyon könnyű, mert van benne erő, lendület és fantázia. Arról nem is beszélve, hogy itthon nem nagyon működik olyan csapat, amelyik pont ilyesmiben utazna – inkább olyanok léteznek, akikkel Kovács Dánielék remekül kiegészíthetnék egymást például koncerten.

Ez a fajta hidegen csattogó, mechanikusan sci-fi hangulatú, pulzáló billentyűs témákkal, elektronikus effektekkel megtámogatott modern metal eleve értelmét veszti, ha nem szól jól, az album hangzásáért azonban Vári Gábor felelt, ez pedig ma már gyakorlatilag garanciát jelent a minőségre. Önmagában viszont nyilván a hi-tech megszólalás sem jelentene utat az üdvösséghez, ha a zenekar nem lenne képes jó dalokat írni. A The Void viszont jó dalokat írt. Olyannyira, hogy a címét tekintve is roppant találó The Great Devourer Machine-t, a húzós, gyorsan agyba ragadó Pit Of Memoriest vagy a komor, zongorás-zajos bevezetőből kifejlődő Below The Surface-t már akár két-három hallgatás után is mormolja magában az ember. Utóbbi szerzemény talán az egész anyag legkerekebb tétele, dinamikailag tökéletesen felépített, hangulati szempontból is igen súlyos, de cseppet sem hatásvadász darab. Itt jön ki igazán, mennyire ráfeküdt a csapat a lemezen debütáló új énekes, Nacsai Zsolt teljesítményére is. Sokan azt hiszik, üvöltés és üvöltés között nincs különbség – nos, Zsolt itt egy számon belül mutatja meg, hogy de bizony van.

Bizonyos dalok jobbak a többinél, de összességében az egész album fennakadások nélkül hallgatható és simán megszerethető. Sőt, még a végére felpakolt Livin' On A Prayer feldolgozás is ül, pedig az utóbbi tizenakárhány évben eléggé lehangoló klisévé vált a '80-as évek nagy slágereinek besúlyosítása. Az itteni vállalkozás sikerében nyilván annak is része van, hogy minden szempontból tökéletesen megírt, karakterét semmilyen körülmények között el nem vesztő dalról beszélünk, a The Void pedig simán és mindenféle erőltetettségtől mentesen tette hozzá a magáét a Bon Jovi emblematikus rágógumi-indulójához. Gyakorlatilag a saját stílusukba ágyazták minden idők egyik leghatalmasabb rockslágerét. Elsőre vigyorogsz rajta, mert vicces – aztán lemegy belőle egy perc, és már azért vigyorogsz, mert tényleg baromi jól elkapták.

Nem akarok különösebben nagy műmagyarázásba bonyolódni, mert az Unraveling nem igényli a litániákat, simán megáll a saját lábán is. Nem feltétlenül a világ legeredetibb csapata a The Void, de tudnak zenélni, dalt írni, hangszerelni, és kiforrott elképzelésekkel rendelkeznek azt illetően, mit akarnak csinálni. Ez pedig máris helyből sokkal több, mint amit a magyar zenekarok többsége elmondhat magáról. Szóval ha szereted a fentebb említett csapatok precíziós metalját, bátran tégy velük egy próbát, és ne lepődj meg, ha meglepődsz rajta, milyen profin tolják.