Shock!

Úgy tűnik, ToT-ék fejest ugrottak egy konténer kiselejtezett elektronikus kütyübe és végleg belegabalyodtak a madzagokba, chipekbe, ellenállásokba, meg minden effélébe, ami az Musique-ig nem igazán jellemezte őket. Az előző korongnál még lágyszívű voltam, amolyan elhajlásnak értékeltem a zenét, volt már ilyen, pl. a My Dying Bride-nál, bár az a lemez pont elnyerte a tetszésemet.

Tekerjük fel a hangerőt, hátha akkor tudok valami pozitívan írni az új matériáról. Elképzelem, amint egy villogó fényekkel elárasztott rockdiszkóban ropom, dübörög a ToT, és... és azon veszem észre magam, hogy a második számnál sikoltozva keresem a kijáratot. Sajnálom, de halálosan unalmas másodjára is ugyanazokat a korai nyolcvanas évekbeli szintiprüntyögéseket hallgatni, mint amiket a Musique-on már töviről-hegyire megismerhettünk. Még mindig a Kraftwerkből és pályatársaiból merítkezik a zenekar, egyéni ötlet - mint olyan - nem túl sok hallható az Assembly-n. Liv Kristine továbbra is fátyolosan énekelget, néha hívatlan vendégként felbukkan egy-egy gitárriff, de szigorúan kiegészítő hangszerként, igazi karakter nélkül. Mondjam azt, hogy a negyedik szám után szinte fizikai fájdalmat éreztem, hogy végighallgassam a lemezt? Iszonyatosan fárasztó és ötlettelen minden perce! Még a lendületesebb dalokban sincs meg az az igazi felkavaró hangulat, amitől legalább egy picit bizseregne az ember vére és lendülne a táncparkettre.

A német piacon akár még sikeres is lehet, de az biztos, hogy nem a metalosok táborában. Egyébként még németesebb egy csomó apróságban, mint az előző korong. Ez egy olyan lemez, amelynél nem a zene minősége volt fontos, hanem a populáris zenét kedvelők pénztárcájának megtalálása. Így jártunk... Markolóval ássák a saját sírjukat.