A Thrice 1998 óta nyomul a poszt-hc mezőnyben, kaliforniai eredetű a brigád, ez egyből hallatszik is. A kezdetek sok helyi havercsapathoz hasonlóan a Thrice-nak sem szóltak másról, mint turnékról és turnékról, majd a kis kiadós évek után végül felfigyelt rájuk a Universal-fiók Island Def Jam is, és egy normális költségvetéssel küldte őket stúdióba, hogy rögzítsék az Artistot...
..., melynek legfontosabb jellemzője a melódiák uralma. Eltűntek már a korábbi lemezekre jellemző súlyos riffhalmazok -, írnánk ha egy szokványos poszt-hc "felpuhulási" történetről lenne szó. De történetesen a Thrice már az elején (úgyis mint First Impressions EP - 1998) tudta, hogy mit akar az élettől. Karcos, de dallamokkal teli rockzenét. A kezdeti időszakot meghatározó dallamos kali-punknál ugyanakkor a verzéik mára keményebbé, metalosabbá váltak, és le is lassultak, egészen a középtempóig. Nem változtak sokat azonban az együtténeklős refrének, melyek szinte csordulásig telnek érzelmekkel. Nekem erről a vonalról a legjobban az A.F.I. jön be, ők tudják a legjobban változatos dalokká összemixelni a poposan célratörő dallamokat és a punkos/rockos gitárokat, de ezzel a lemezzel a Thrice is feljött közvetlenül mögéjük. Dustin Kensrue énekest színvonal és zsáner tekintetében is nyugodtan együtt emlegethetjük Téglási Zolival (Ignite/California United): ott van az erő a hangjában, üvölt ha kell, miközben ha nem is hipertechnikás, de azért a csillagokat csak leénekli az égről.
Jól indul a dolog, Cold Cash és Under a Killing Moon: az elsőben az egyenletesen kipengetett gitártémákról még a System of a Down is beugrik, de az agyahagyott tempó- és témaváltásoknak itt nem osztottak lapot. Maradnak a hagyományos, jól bevált dalszerkezetek és harmóniák, na meg a holdas szám végén is elővezetett zúzások. Egy ilyen lemezen kell lennie egyből dúdolható slágernek, és mit ad isten, már a hármas All That's Left-tel ki is elégülnek ilyen irányú várakozásaink ("mit ad isten" 2: megnéztem, kislemezen is kiadták). Kiemelhető még a Stare at the Sun: a gitárok kellően torzulnak, különösen a háttérben futó metalosabb bővítmény. Ez utóbbi fejlesztés egyébként a Thrice egyik nagy erénye, nagyon földobja még a jól felépített számokat is, és még a sokadik meghallgatásra is vonzza a figyelmet. A Silhouette először kicsit lágyabb húrokat penget, de egyáltalán nem bágyadtakat, míg a Paper Tigers (korántsem papírtigris módjára) zúzza le az arcunkat, Shadows Fall, Killswitch rajongók ezzel kezdjék. Nem is folytatom a felsorolást, a többi szám is rendben van. Közelítsünk az emo, a dallamos punk vagy az ikergitáros amcsi metalcore felől, ez a lemez bizony mindenkinek bejöhet, nagyon oda lett rakva. És ami talán a legfontosabb: a Thrice-nak megvan az a pozitív tulajdonsága, hogy képes kifogástalan dalokat írni, ez pedig csak keveseknek sikerül ezen az igencsak homogén és telített szintéren.
(Azt a két szót, hogy "Bad Religion", szándékosan nem írtam le, remélem mindenki odaképzelte, ahova kellett. A fiúk már a stúdióban vannak az új lemez anyagával.)
Hozzászólások