Aki ismer és/vagy olvasta az évvégi összesítőmet, jól tudja, hogy ez volt az a lemez, amit a Heaven And Hell mellett legjobban vártam. Számomra Ripper testesíti meg az etalont metal éneklés szempontjából, azt az elemi erőt, ami hangszálaiban rejtőzik, egész egyszerűen nem lehet felülmúlni – és ezt pár helyen már meg is mutatta.
Amit a Judas Priestben és az Iced Earth-ben letett az asztalra, már eleve halhatatlanná teszi, de az igazság az, hogy a huszonhatodik tribute lemezen nyújtott teljesítménye előtt is csak leborulni lehet, nem is beszélve arról, hogy még Malmsteen zenéjéhez is nagyon sokat tudott hozzátenni. Mivel azonban (talán a Winters Bane időket leszámítva) eddig csak kiszolgáló személyzetként vett részt különféle projektekben, szimpatizánsai már okkal-joggal voltak kíváncsiak arra, hogyan is boldogul egymaga. Persze már a Beyond Fear is Tim saját bandája volt, de mégiscsak egy zenekar, ahol közös munka folyt a műhelyben, illetve hát John Comprix gitáros is oroszlánrészt vállalt a dalszerzésben. Amikor viszont a saját nevét adja valaki egy lemezhez, ott a napnál is világosabb, hogy ki akarja élni magát, és baromira nem kíváncsi sem a szakma, sem a rajongók véleményére. Na persze, megijedni nem kell, Ripper nem készített művészlemezt, mint szegény Midnight pár éve, egyéniségének minden olyan eleme megtalálható itt, amiért anno megszerettük – ez a 12 dal metal a javából, nagy nevekkel, jóbarátokkal, görcsmentesen és szívvel-lélekkel tálalva.
Mégis, eleinte nem ment olyan könnyen a barátkozás és igazából most sem érzem viszonyunkat bensőségesnek – az első pár hallgatás környékén bizony még olyan pillanatok is voltak, amikor egyenesen unalmasnak tituláltam a lemezt. Hiába mutat Tim hangja továbbra is zseniális formát és hiába kaptam fel a fejem szinte mindegyik, nagyágyúk által játszott gitárszólóra. Lecsoffadásom egyik oka talán a vértelen dobhangzás lehetett, amely sajnos az összképet is lerontotta. Persze Simon Wrightért sose voltam különösebben oda és itt bizony a legtöbb nótában ő játszik, tehát nem is értem, mit vártam, ugyanakkor élek a gyanúperrel, hogy ott is Simon dobol, ahol azt másképp tüntették fel. Az mindenesetre biztos, hogy a tempók laposak és jellegtelenek, dobfronton sokkal többet is ki lehetett volna hozni ezekből a dalokból.
Egyébiránt nincs különösebb probléma, a már említett gitárszólók tényleg fenomenálisak, dehát ez nem is lehet másképp, amikor itt van Jeff Loomis, Steve Stevens, Doug Aldrich, Chris Caffery, Bruce Kulick és még sokan mások. Viszont az is biztos, hogy minden vendég haknira vette az egészet, ugyanis egyáltalán nem érzem az átütő erőt, nem áll össze kerek egésszé a dolog, nincsenek csúcspontok és a sokadik hallgatás után sem vagyok képes kedvenc dalokat (részeket) felidézni. Persze amíg megy a lemez, mindig tetszenek a nóták, mindig felfedezek új dolgokat, de az igazság az, hogy a Beyond Fear album megkedveléséhez nem kellett ennyi idő és energia – igaz, azokat a szerzeményeket két ízben is élvezhettem élőben, elképzehető tehát, hogy ha a Ripper Bandet is elcsíphetném koncerten, rögtön máshogy viszonyulnék ezekhez a dalokhoz is.
Most azonban csak a lemezre hagyatkozhatok, ami tulajdonképpen tök jó és biztosan közelebb nő majd hozzám idővel, de jelen pillanatban csalódásként kell elkönyvelnem. Aztán majd a 2009-es számvetéskor meglátjuk, lesz-e változás – volt már példa hasonlóra, úgyhogy reménykedjünk...
