Tulajdonképpen szóról szóra bekopipésztelhetném ide tavaly novemberi cikkemet, amelyben a billentyűcsászár Richard Andersson retrospektív válogatáslemezéről írtam néhány sort. Ugyanis mint már akkor is megjegyeztem, a Time Requiem énekese időközben az a Göran Edman lett (a görög nacionalizmus jegyében a Firewindhez átigazolt Apollo helyén), aki újra felénekelte Richard régebbi nótáit és aki lassan két évtizede az egyik legismertebb svéd bérénekes (spórolhatnának rá a hazai bandák is, hehe).
Annyi különbség persze van az akkori állapotokhoz képest, hogy megismerkedtem az eddigi TR életművel (két stúdió- és egy koncertlemez), valamint, hogy elkészült az új felállás első közös albuma, amelyről éppen most készül a recenzió.
El kell mondjam, hogy a TR a legbetegebb virgázós zene, amit eddig hallottam: Richardhoz képest a Symphony X, az Adagio, a Magnitude 9 és összes hasonszőrű kolléga, sőt, maga Malmsteen is úgymond „tudja, hol a határ". Andersson viszont szintijével gyakorlatilag rátelepszik a zenére – az egyetlen oka annak, hogy nem Yngwie csapatában játszik már iksz éve, az lehet, hogy egójától még talán maga a Maestro is megijedne. Szóval, aki ezek után is még mindig ezt a cikket olvassa, az hozzám hasonló menthetetlen eset: én ugyanis nagyon beleborultam ebbe a muzsikába.
Meggyőződésem, hogy bármennyire is kattant Richard Andersson, igenis az emészthetőség határain belül képes maradni. Hiába van tele az első két album 8-10 perces kompozíciókkal, soha nem hallott mennyiségű szintiszólóval; van miben megkapaszkodni, és nemcsak azért, mert Richard egy sor ismerős fordulatot, trükköt újrafelhasznált (Malmsteen, Symphony X és Dream nyúlások akadnak bizony bőven – de hát Romeo és Petrucci nem Yngwie-n nőtt-e fel véletlenül?), hanem azért is, mert a két album hemzseg a fogósan heroikus, nagyívű énektémáktól. Ezúttal pedig Richard barátunk egyenesen visszavett az arcból: szellősebb, közérthetőbb lett az új anyag és ez nem optikai csalódás!
Vegyük pl. először azt, hogy a leghosszabb dalok is alig nyúlnak 7 perc fölé. Másodszor: Magnus Nilsson gitáros jóval több szerephez jut, mint azelőtt bármikor. Na nem mintha nem lett volna az első két lemezen is töméntelen mennyiségű gitárvirga, de azt azért nemigen állíthattuk, hogy a billentyűs hangszerekkel egyenértékű lett volna a hathúros, ezúttal viszont már majdnem kijelenthetjük ezt... Magnus egyébként Richard régi harcostársa jóban-rosszban, a Space Odyssey projektben is ő a gitáros és tényleg hatalmas tehetség. (Svédországban úgy látszik, nemcsak a zseniális énekeseket, de a Malmsteen-klónokat is laboratóriumban tenyésztik, valószínűleg japán megrendelésre.) – amit a két faszi összezenél, összeszólózik, attól én rendszerint a földön fetrengek, annyira állat! Aki pedig komoly virga-rajongó, garantáltan csatlakozik majd hozzám ebben!
A ritmusszekciót sem kell félteni, különösen Jörg Andrews dobolása kiemelkedő – amikor a szólópárbajok alatt a dobokat figyeled, akkor is könnyen leeshet az állad! Az efféle zenének koronája persze mindig az ének: Göran Edman hangját régóta jól ismerjük, néha előveszi karcosabb hangszálait (király, többször kellene ezt tennie!), de ettől eltekintve végig hozza jellegzetes figuráit, hajlításait – ha valaki véletlenül nem ismerné, egy affektálósabb, magasabb tartományokat jobban kedvelő Joey Tempestet képzeljen el. Andersson, elmondása szerint az Optical Illusion dalait kimondottan Göran hangjára írta, nos, ez a legjobban a Miracle Man c. dalban ütközik ki, ez ugyanis az eddigi legslágeresebb TR-felvétel és tökéletesen illeszkedik az Eclipse-Fire And Ice korszakos Malmsteen zenei világába, amelyet ugye Edman közreműködése tett többek között emlékezetessé. Ezt a számot amúgy pont slágeressége miatt emeltem ki, hiszen merőben szokatlan az ilyesmi Richardtól. Természetesen a többi 7 szám is nagyon erős, mindegyikben van valami, ami miatt minden hallgatásnál felkapod a fejed: emlékezetes refrének a The Talismanban és az Ocean Wings-ben; neoklasszikus málházás Yngwie-módra a Creator In Time-ban (megint beugrik az Eclipse-Fire And Ice-éra) és szólók, szólók, szólók...
Nyilván vannak, akiket halálra idegesít ez a zene, mindenesetre a Balaton felé tartva alteros utasom nem kért meg arra, hogy ugyan cseréljünk már lemezt – objektíven nem lehet tehát nem felismerni az igényességet, tudást, profizmust, ami benne rejlik (hehe, vagy talán a stoppoláshoz nem fűlt cimborám foga?).
Utóiratként egy érdekesség: készen van már az új Space Odyssey lemez is, a hangminták alapján jövő év elején nagyot fog ütni ez is: új, coverdale-i ihletettségű énekes érkezett a bandába (az Andromeda nevű bandából – megint egy sürgős pótolnivaló) és ennek megfelelően némi lazaság a zenébe – ide vele mielőbb!
