Shock!

Az ausztrál triót meghallani és megszeretni egy pillanat műve volt. A Spaces In Between lemez Too Much című dala szólt akkor, én pedig tudtam: újabb kedvencet avatok! Zenéjükben pontosan úgy keveredtek a klasszikus hard rock legszebb hagyományai a grunge fésületlenségével és dühével, amit bármikor és bármeddig el tudok hallgatni. Michael Brown személyében pedig egy olyan énekesük van, akit, ha lenne igazság, csakis a legnagyobbak között lenne szabad emlegetni, helyjegye pontosan Ian Astbury és Chris Cornell közé szól, és ha ezt túlságosan is nagy dicsőítésnek tartod, nyugodtan hallgasd meg a már említett debütlemezt, vagy a két évvel ezelőtti El Pistolerót. Vagy mondjuk ezt itt.

A Tracer ugyanis – basszerváltás ide vagy oda, amúgy isten hozott Jett Heysen-Hicks – nem változott semmit, és ez már a nyitó címadó első taktusaiból precízen kiderül. Muzsikájukban továbbra is ott van az a megtanulhatatlan és elmagyarázhatatlan feeling, az a bódult élet- és szabadságszeretet, mint eddig, Michael pedig már itt is leénekli a drónokat az égről, a dal dinamikájának pedig kifejezetten jót tesz a nyugisabb és dühödtebb taktusok váltakozása. Még jobban eltalált azonban a fenomenális We're Only Animals nyersebb világa, amiben hihetetlen libabőröket okoz a szédült ritmusvilág és az a pillanatnyi kiállás, ahogy Mike azt süvölti a mikrofonba, hogy „After all...we're only animals!" Hasonszőrű az Us Against The World is, csak ez meg már olyan csordavokálokat alkalmaz, ami akár még a honfitárs Airbourne-nak is jól állna. A Lazy finom kezdésével aztán beérkezik az a grunge-os hangulat is, amit én már – az előző lemezek ismeretében – nagyon vártam, azt azonban nem gondoltam, hogy ez a dal ennyire erősen fogja megidézni a Mad Season egykori melankolikusan delíriumos világát. Remek nóta, amiben az is kiderül, hogy Mr. Brown nem csak énekesnek, hanem bárdistának is elsőrangú – dallamai pedig újfent egyik legnagyobb hatását, Chris Cornellt idézik.

A klipesített Astronaut Juggernaut a slágeresebb oldalt erősíti, a Cult írt egykoron ilyen táncolható rockhimnuszokat, amikor még ők is jó zenét műveltek, és kábé ezen a vonalon mozog a Halfway To Zero is, bár a gitár ebben kissé mintha stoneresebben recsegne, a refrén azonban itt is is első hallásra ragad a fülbe. A nem kicsit audioslaves The Machine aztán már más szitu, a korong egyszerre legsúlyosabb, ugyanakkor legutaztatóbb darabja, én mondjuk nagyon megörültem neki (még ha az ének itt már túlzottan is Cornell-epigon lett), amit törvényszerű, hogy a már-már rádiósan könnyed, amörikásan nagyívű dallamokkal bódító Homeward Bound fog követni. Alter Bridge rajongók mindenképp tehetnek vele egy próbát, én ugyan nem vagyok az, de ennyi cukormáz még nálam is könnyedén belefér! A lemez végére még jutott egy karcosabb, garázsosabb Owe You Nothing (sokadszorra is iszonyat jó refrénnel), meg egy balladisztikus húrokat pengetgető Tremors, ez utóbbi az egyetlen, ami nálam nem bejövős, Mike itt már kicsit túltolja az érzelmeket, és olykor inkább affektál ének helyett.

Az az igazság, hogy mindig is szerettem az ilyen kvázi-ismeretlen, ám vitán felül nagyra hivatott bandák munkásságát az elejétől kezdve figyelni, és nem azért, hogy öntelt vigyorral verhessem a mellem, hogy tessék, én már akkor őket hallgattam, amikor a szüleiken kívül azt sem tudta senki, hogy a világon vannak, hanem azért, hogy lássam, amint lépésről lépésre jutnak egyre feljebb (jó esetben). Nagyon remélem, hogy a Tracerre is ez a sors vár, aminek pont megfelelő lépcsőfoka lehet az Apocalyptica társaságában lezavarandó európai körút, amelynek keretében Budapesten is fellépnek október 11-én. Úgyhogy mindenki tudja a dolgát!