Shock!

Kicsit késve érkezett ez az ismertető, hiszen a prog rockerek legutóbbi anyaga lassan egy évvel ezelőtt napvilágot látott, de így legalább nem kell feszengenünk amiatt, hogy felületesen írunk valamiről. Mike Portnoyék szövevényes és nagy terjedelmű dalaihoz egyébként is rengeteg idő kell és most már teljes szívvel állíthatom, hogy – akárcsak egy minőségi bor – az új lemez is tökéletesen beérett.

Ha annyit állítok, hogy Neal Morse egy géniusz, azzal szinte semmit nem mondtam el napjaink egyik legnagyobb és legtermékenyebb zeneszerzőjéről, ugyanis még ez a ritkán használatos jelző is elcsépelt közhelynek tűnik a kaliforniai születésű zenebohóc eddigi életműve hallatán. Nem sokban maradnak el mellette zsenialitásban a Transatlanticben zenélő társai sem, hiszen sem Portnoyt, sem pedig a The Flower Kingses Roine Stoltot nem kell különösebben bemutatni. Egyedül talán az amúgy sem rocksztár alkatú, egykori Marillion-basszusgitáros, Pete Trewavas neve csendül fel ritkábban a médiában, ami persze semmit nem változtat azon a tényen, hogy ő is elképesztő muzsikus. A lényeg, hogy ez a négy zeneőrült immár tizenöt éve tartja életben a Transatlantic nevezetű szupergroupot, és tavaly már a negyedik stúdióalbumukat kalimpálták össze.

Az öt évvel ezelőtti The Whirlwindel még saját maguknak is magasra tették azt a bizonyos lécet, és ez nagyon nagy szó. A tagok munkásságában amúgy is nehéz igazán gyenge pontokat találni, hiszen ilyen fanatikus és kifogástalan kvalitású zenészektől ritkán hall az ember rossz muzsikát. Nem véletlenül írtam, hogy fanatikus, mert ha valakinek egy működő zenekar mellett még ezer más projektje és vállalkozása is van, az tényleg nem tud a zene nélkül létezni (Portnoynak egész biztos, hogy a WC-ben is vannak dobverői). Különösen igaz ez Nealre és Mike-ra. Ők ketten még a szintén hasonló stílusban mozgó Flying Colorsban is együtt élvezkednek, sőt Portnoy rendre elkíséri Nealt az önálló szólóprodukcióira is (ha éppen nem valami másik zenekarban nyomul). Mi ez, ha nem szerelem és fanatizmus első „hallásra"? A legnagyobb rejtély viszont nem az ő kapcsolatukban rejlik, hanem inkább abban, hogy miképpen lehet ilyen brutálisan nagy mennyiségű zenét leszállítani. Ráadásul úgy, hogy eddig még nem igazán ment a mennyiség a minőség rovására. Ez utóbbi jelenségnek egyszer pedig csak be kell következnie és lehet, hogy ez a dolog pont a Kaleidoscope-on történik meg...? Hát, talán nem, talán igen, de az idő valószínűleg utóbbi állítást is meg fogja cáfolni.

Alapvetően ugye progresszív rockról van itt szó, és ennek örömére mindjárt egy 25 perces dalocskával indítják amerikai, svéd és angol barátaink a lemezt. Már csak ez a tény is elrettenti az egyszerű zenehallgatót, de a fület gyönyörködtető megszólalás és a jól ismert stílusjegyek is a hangfalak elé szögelik az igényes muzsikák szerelmeseit. Az Into The Blue sejtelmes csellóhangokkal indít Chris Carmichael kezei által, aki nem először szerepel Morse lemezein, és rögtön a korong elején tudatosul bennünk, hogy itt bizony valódi hangszerek fognak megszólalni, nem pedig lélektelen samplerek. A jól ismert Spock's Beard- és Kansas-hagyományokat szerencsére még mindig ápolják régi ismerőseink, és a témahalmozás ellenére sem válik unalmassá és öncélúvá a dal. A végletekig kidolgozott, igényes vokalizálást is sokszor megosztják egymást között és a tizenhetedik perc környékén még a Pain Of Salvation főnöke, Daniel Gildenlöw is feltűnik, akit ugye az ötödik Transatlantic-tagnak is nyugodtan nevezhetünk. A klipesített és akusztikus hangszerelésű Shine a címéhez méltóan ragyog, s teszi ezt a nemes egyszerűségével. Portnoy beatles-es vokáljai a bridge-nél nem első alkalommal bizonyítják, hogy a dobos hatalmas gombafej-fan (a WC-ben a Beatles-poszterre is fogadnék...), és az ebből kibontakozó, Stolt által elkövetett, hangnemváltós gitárszóló is fenomenálisra sikeredett.

A nyugis dallamok után a Black As The Sky ismét lendületesen indul, vastag Hammond orgona ököllel történő klimpírozásával és ezúttal Roinéval a mikrofon mögött. Effektezett csellóhangokra és zongora bontásokra épül a melankolikus Beyond The Sun, hogy közvetlenül utána kezdetét vehesse a 32 perc hosszúságú címadó szerzemény, amellyel bele is csapnak a húrok, a bőrök és a lábunk közé, ahogy az elvárható tőlük. A lendület megint csak a korai Spock's Beard-lemezek feelingjét idézi fel, a Hammond folyamatosan gurgulázik, és a negyedik perc után Neal élettel teli dallamaitól még a süketek is energikus bólogatásba kezdenek... Az 50 év felett járó zenészeknél az energiából sajnos „csak" 3 percre futja, ezért a monumentális dal nagy részében inkább amolyan finomabb húrokat pengető zenélgetést hallgathatunk és az eddig „bekgráund vokálozó" Trewavas is szerepet kap egy kis danolászásra. 23 percet kell várni, hogy újra felébresszenek minket az eddig energiát gyűjtögető muzsikusok, hogy utána a vigyorunk egészen a homlokunkig görbüljön megint, és hogy a 75 (!) perces utazás végére mégis csak jó érzéssel érkezzünk.

Ezzel viszont még mindig nincs vége az örömzenélésnek, ugyanis van ám kettes CD is, amit természetesen feldolgozásokkal pakoltak tele. A bevállalósabbak akár rögtön az alaplemez után is meghallgatják (én is így tettem), mert a csalódás ebben az esetben is kizárt. Az átértelmezések egytől egyig nagyszerűen sikerültek, képtelenség beléjük kötni, de ettől a gárdától mi mást is várhatna az ember? A Yes And You And I című klasszikusa végre megkapta az őt megillető hangzást, negyvenkét évvel később... A Can't Get Her Out Of My Head is kitűnő dalválasztás az ELO-tól, Roine nagyon meggyőzően vezeti elő a libabőrös melódiákat. A Procol Harum klasszikusát, a Conquistadort Portnoy választotta ki, és bármennyire is hihetetlen, de itt már egy negyvenhét éves dalról beszélünk, amit nagyon nagy élmény 2014-es megszólalásban hallgatni ezektől az arcoktól. A Small Faces slágere, a Tin Soldier ugyancsak '67-es keltezésű, és a Focus Sylvia instru tétele sem mai szösszenet. A megcsavart, elmebeteg ritmikájú (...és szövegű) King Crimson-nótával (Indiscipline) sem gyűlt meg a bajuk, és a Moody Blues Nights In White Satin című gigaslágere sem válik szégyenükre. Még annak tudatában sem, hogy a '60-as évek végén gyakorlatilag még a buditartályból is ez a dal csorgott Ámerikában...

A Kaleidoscope tehát újabb mestermű a sorban, még így is, hogy gyakorlatilag semmi meglepetést nem okoz a műfaj kedvelőinek, ráadásul a tavalyi Progressive Music Awardson még az Év Albuma díjat is besöpörték vele a fiúk. Portnoyék meg is érdemlik az elismerést, és nekünk is maradjon meg úgy az emlékezetünkben és a lelkünkben ez a sokszínű, változatos és színesen kavargó muzsika, mintha egy mesterien összerakott kaleidoszkóp végtelen variációjú, színes és varázslatos világába kukkantanánk bele.