Shock!

A Trauma név Lengyelország egyik legrégebbi death csapatát jelöli, amely még a '80-as évek vége táján alakult Thanatosként, ám 1992-ben névváltoztatásra szorultak (Thanatos néven már akkoriban is működött nem egy banda, köztük a kiváló holland death brigád), s az 1996-os bemutatkozó lemezüket már Traumaként jelentették meg. Azóta szépen, de nem lóhalálában készítgették dalgyűjteményeiket, s az idén napvilágot látott Archetype Of Chaos már a hatodik a sorban.

Nem tudom, hogy egy több mint húsz éve létező lengyel régisulis death metal csapattól ki mit vár így 2010-ben, de az utóbbi idők polák metal anyagait ismerve bizony nem helyeztem alacsonyra az elvárásaimat, de szerencsére a Trauma nem okozott csalódást, egyéb honfitársaikhoz hasonlóan hozzák azt a minőségi szintet, ami elvárható egy ilyen veterán bandától. Korrekt death metal háromnegyed órában, vad reszelésekkel, blastbeatekkel és thrashes tukatuka ritmusokkal, egyszóval komoly csalódás kizárva, minimális meglepetések viszont akadnak.

A rövid és teljesen felesleges intrót követően robban be az inkább mai death vonalat erősítő Cortex Deformation, amelynek egyes gitárfutamait akár Mike Amott is elkövethette volna. Nehéz megfogalmazni miért, de az A Dying World tipikusan olyan nóta, amit csakis egy lengyel együttes kalapálhat össze. Talán a harmóniák teszik, vagy a jellegzetesen lengyeles (vagy európaias?) ritmusváltások, tudja fene, mindenesetre a dal közepén helyet kapott világzenei betét meglepően soulflyos, ami elsőre furán hat, bár a zenészek ügyesen beépítették a darálásba, tehát szerencsére nem egy pusztán egydimenziós bandával állunk szemben. A The Slime úgy indít, mint egy Kill korszakos Cannibal Corpse szerzemény, ám a disszonánsan elővezetett üveghangok és fifikás tempóváltások teljesen egyedivé teszik, amit az érzékletesen adagolt, hangulatfestő szintetizátoros betét csak tovább erősít.

Egy másik együttes, a nemrég hazánkat is megjárt olasz Sadist neve ugrott be a The Truth Murder elején hallható indiai hangulatot árasztó akusztikus pengetéseket hallva, de aztán olyan súlyú témával folytatják a lengyelek, amilyent az olasz kollégáiktól már nem nagyon hallunk. Aztán az album végére valahogy felerősödik a világvége hangulat a monoton zúzásokkal és a háttérben kísértetiesen fel-felbukkanó túlvilági gitárhangokkal, s ezt alátámasztandó, a lemezt záró, majd' hét és fél perces Destruction Of The Demented World olyan szerkezettel és megoldásokkal bír, amely már-már túlmutat a hagyományos death metal sémákon. Hangulatkeltés terén tehát rendkívül erősek a lengyelek.

A hangzás kiváló, bár talán kissé sterilre sikeredett, de a rideg kíméletlenség így jobban átjön a lemez egészén. S ugyan a borító nem tükrözi az anyag érdekességét, azért maga a lemez kellően színes ahhoz, hogy a manapság nyakunkba zúduló, milliónyi felesleges fércmunka mellett valami tartalmasabbra is rászánhassuk az időnket.