Shock!

Ha csupán rockzenei szempontokat veszek alapul, a Dallasban élő King Diamondot leszámítva három előadó jut eszembe először az Egyesült Államok délvidéki államairól: a Pantera, a ZZ Top és az eredetileg Missouriban alakult King's X. A csapat megosztott zenei agyaként funkcionáló Ty Tabor friss szólólemeze pedig már csak azért is lett érdekes, mert még így, ebben a formájában – sem dUg Pinnick, sem pedig Jerry Gaskill nem szerepel a felvételen – is annyira King's X-es, hogy ilyesmire utólagosan még talán maga az értelmi szerző sem számított.

Persze a tény, hogy az anyabanda eredeti stílusának sava-borsát pont e három ember különbözősége adta meg, még nem jelenti feltétlenül, hogy külön-külön ne lennének képesek a King's X-hez méltó minőséget leszállítani. Erre mindegyik tag esetében számos mellékprojekt cáfolt már rá kitűnő példákkal. Pinnick nyolchúros kontrabasszusával és soulénekesek stílusát lazán életre keltő orgánumával alapból hozott egyfajta súlyt és extra érzelemgazdagságot a zenekar muzsikájába, mint ahogy Jerry végtelenül laza csuklója és organikus soundja is meghatározó szerepet töltött be náluk. Tabor Beatles-ízű dallamvilága, tipikus dalszerzői fordulatai és persze megfejthetetlenül egyedi gitársoundja viszont e három összetevő közül is a klasszikus King's X-hangzás legmarkánsabb meghatározói. Erre a legjobb bizonyíték egyértelműen itt van az orrunk/fülünk előtt a Shades dalaiban, s az a King's X-rajongó, aki ezt nem hallja, vagy nem akarja ezt elismerni, vagy annyira süket, mint a nagyágyú.

Mindig is azok a gitárosok voltak a legnagyobb kedvenceim, akik elsősorban dalközpontúan gondolkodtak, és játékuk/hangzásuk alapján elsőre felismerhetők. Soha nem hatott meg, ki milyen gyorsan képes elfüstölni egy öncélú szólót, ennél sokkal nagyobb örömöt okoznak a fifikás, ötletes riffek, az egyéniség, illetve az, amikor egy szóló a bizonyos technikai tudás mellett tartalommal, érzelemmel, gondolatokkal és melódiákkal telik meg, s mondjuk olyan gitárosok követik el, mint mondjuk Pete Lesperance, Brian May vagy éppen Ty, akik minden területen jeleskednek. Mert ugye egyesek kitűnően szólóznak, viszont kevésbé jó dalszerzők, mások komoly dalszerzők, viszont pocsék szólógitárosok, meg persze vannak olyanok is, akik tehetségesek az egyedi sound kialakításában, viszont nemhogy egy D-dúrt, de még egy agresszíven támadó házinyulat sem képesek lefogni úgy, ahogy kell. Aztán vannak azok, akik mindenáron csak szólózni akarnak, és azt is szarul csinálják. Na, róluk inkább ne is beszéljünk.

Ty ráadásul kimondottan erős dalokkal pakolta most tele ezt az anyagot, amelyek abszolút nem vallanának szégyent egy friss King's X-lemezen sem, s csak reménykedni tudok, hogy a trió hamarosan érkező gyűjteményén még ezeknél is ütősebb témák kapnak majd helyet. A gitáros addig is amolyan „one-man bandként" jól belógatja a mézesmadzagot a rajongók orra elé, és hozza a csak rá jellemző fordulatokat. Elmaradhatatlan például az akkordokba belepengetett üres húrok használata, ami annyira tipikusan „tájtéiboros" mutatvány, hogy szinte minden dalban felfedezhető. Az ilyesmi itt a legdominánsabban talán az Insane-ben van jelen, de a Your Fantasyben hallható room effektes szóló is nagyon tipikus, benne azzal a visszafogott, körkörös vibrátóval, amiről egyből felismerhető, hogy ki az elkövető. Ugyan a Flies And Blue Skies mesteri szólóját azóta sem tudta überelni semmivel, de itt most nem is ez a lényeg... Nagyon jól esnek a füleknek a Sister Genocide jól megzengetett power chordjai is, ami amúgy az egyik legerősebb nóta is minden tekintetben, s nemcsak azért, mert folyamatosan a harmóniák felett lebeg a Beatles szellemisége és John Lennon hangszíne, hanem mert tényleg jó. S ha már Beatles: a Doesn't Linger egyenesen a kultikus liverpooli banda Magical Mystery Tour-környékbeli, pszichedelikus korszakához ás vissza, remek sokrétegű szólója pedig maga a tömör gyönyör. Még annak ellenére is, ahogyan Ty a téli sapka alól leeresztett lóhaj-napszemcsi kombóval, saját szavaival jellemzi e nótát és a hozzá tartozó klipet: „hülye dalhoz hülye klip".

A lélegző, könnyed Best Days In A While is nagyon hallgattatja magát, a valamivel súlyosabb Political Nonsense meg nem létezik, hogy nem a King's X-nek készült eredetileg, hiszen dUg hangja szinte könyörög, hogy megszólaljon benne. Címe ellenére a Leaves Falling Down is tele van pozitív energiákkal, ami egyébként is jellemző Tabor dalaira (itt ráadásul félelmetesen megidézi a Galactic Cowboyst is), azonban a szintén felhőtlenül csordogáló, dúr akkordokkal ellenpontozott Ashes már nagyon is súlyos mondanivalóval fog a lelked legmélyebb zugaiba belemarkolni. Persze csak akkor, ha érted a szöveget, és vannak elhunyt hozzátartozóid. Egyébként utóbbi dal is csak újabb bizonyíték arra, miként lehet két-három alaphangból emlékezetes melódiát faragni. Ez az, amire nagyon kevesek képesek.

Nagyon sok szóló, King's X, mellékprojekt (Platypus, The Jelly Jam, Jughead, Xenuphobe satöbbi...) és vendégszereplés után sem tudok igazán csalódni Ty Taborban. A Shades is kellemes King's X-pótló anyag, de az igazi királyságot azért persze mégiscsak a Pinnick-Tabor-Gaskill trió jelenti. Várjuk a közös megmozdulást tőlük is, lehetőleg még ebben az évben.