Shock!

Udo papa ugyan áprilisban már a 71-et töltötte be, de lassításnak egyelőre nyoma sincs. Rendületlenül járják a nyári fesztiválokat, sorra érkeznek az újabb és újabb anyagok is. A Steelfactory 2018-as megjelenése után ugyan eltelt három év a Game Over lemezig, ám közben azért kijött egy monstre élő anyag meg egy spéci kollaborációs cucc a német katonazenekarral, aztán tavaly, Udo Dirkschneider néven egy My Way című valós szólóalbum is, a pandémiás zárást leszámítva pedig közben turné turnét is követett. Most pedig itt a friss U.D.O.-album is, immár a tizennyolcadik (!) a sorban.

Pár dolog időközben azért formálódott a házuk tájékán. Sok év után például átalakult a kiadói háttér, és szintén markáns változásnak mondható, hogy basszusgitárosi fronton mostanra teljes jogú tagként van jelen az Acceptből cirka négy évtized után – számomra legalábbis – meglepő módon távozott Peter Baltes basszer. Nyilván a kapocs Udóval ősrégi, a távozását követően elég gyorsan felbukkant a Game Over turnén is, bár akkor hivatalosan még csak vendégstátuszban, utóbb pedig a Dirkschneider néven kijött My Way című szólóalbum munkálatai körül is sertepertélt, így végül őszintén szólva nem is különösebben lepett meg, hogy végül ott is ragadt Smirgli Úr mellett. Összeszokniuk aligha kellett, zeneileg meg mindig is egyívásúak voltak (már az Accept- meg az U.D.O.-lemezek), ráadásul az U.D.O. legalább olyan sokat mozgó gépezet, mint az anyazenekar, talán azzal a különbséggel, hogy a sok turné között itt gyakrabban készülnek albumok is, így kreatív értelemben is megadhatja azt, ami egy sokat pörgő zenészhez illik. Mindemellett az ifjabb Dirkschneider, Sven is stabil ponttá vált a dobok mögött, így vélhetőleg (remélhetőleg) most végre megszilárdul egy hosszabb távon is fix tagság.

A megjelenés körül adott promóinterjúkban az öreg egyébként azt emlegette, hogy a jelenkori modern világ helyzete ihlette őt egy dühös, súlyos album megírására, és ezzel nagyjából valóban irányba is állította az anyag lelkületét. Persze, mókás vagy épp szomorú módon, csak ez alapján akár már évtizedek óta szállíthatná futószalagon a keményebb kötésű anyagokat, de tény, hogy az utóbbi néhány év világszintű történései különösképp nem sok vidámságra adnak táptalajt. Zenei értelemben egyébként önmagában attól, hogy Baltes itt van, túl nagy vargabetűket nem érdemes várni. Valahol még azt is mondhatnám, hogy az általam amúgy karakteres tényezőnek tartott basszer szerzőként nem igazán írta felül a dolgokat. Az utóbbi évek U.D.O.-lemezei nélküle is késői felívelést hoztak, tényleg kompakt, végig élvezhető, lényegében töltelékmentes anyagokkal, amiknél egy-egy esetben még kiemelkedő slágertémák is születtek. Már persze, ha valaki eredendően szereti az efféle német precizitással elővezetett, szögletes, merev riffelésre épülő régisulis metált.

Ezúttal valóban a szigorúbb vonal dominál, amibe első blikkre talán csak a dallamosabb szólók által csempésztek könnyedebb hangulatot. Több hallgatás után ez némiképp enyhül azért, de lírázás például abszolút nincs (pedig a Give As Good As I Get népszerűsége szerintem adta volna, hogy ezen a fronton atóta is ütögessék kicsit a vasat), és még azt sem feltétlen írnám Baltes számlájára, hogy egy-egy dalnál valóban erősebbnek tűnnek az Accept-ízek, mint korábban. A The Flood például elég markánsan Accept-világ (a váltott szólót leszámítva, ami abszolút nem), rádásul a Tornillo-érából, a slágertémák frontján meg, ha adhat ilyet ez a lemez, talán a Forever Free emelhető ki. Utóbbi amúgy a legkönnyedebb pont, a bridge és a refrén táján is vastag kórusokkal, és nyilvánvaló módon a legszebb Accept-hagyományok szerint.

A háborúellenes indíttatású Fight For Your Right esetében a klasszikus zene világából átemelt gitárszólót érdemes kiemelni, ami nyilván rögtön a Metal Heart felé ad némi kényszeres visszacsatolást. Itt amúgy – a Moby Dick Prométeusz dala után szabadon – Mozart Török indulóját illesztették a dalba szólóként, ráadásul nemcsak a vezérdallamot, de úgy en bloc kábé az egész jól ismert témát. A Heroes Of Freedom is a könnyebben ragadós, fogósabb vonalat képviseli, talán ezért is ingerlőbb ebben a közegben. A Betrayer az album legsúlyosabb témájaként kiemelendő, nyers megközelítésével, ridegebb hangulatával, meg az elhúzott, vijjogós gitárangokkal hoz még némi modernebb, „iparibb" ízt is. A címadó Touchdown pedig olyan lendülettel zárja az albumot, amivel valójában indítani szokás, ez tulajdonképp patent nyitónóta is lehetne. Az én olvasatomban valódi töltelékek ezúttal sem csúsztak át a szűrőn, átlagosabb dalok akadnak csak talán, amik miatt a pontszám sem maximális, a Punchline, vagy a Sad Man's Show ilyen nálam, de ásítozós, odébbugrasztós pillanat ezzel együtt sincs az albumon.

Ahogy mondani szoktuk, tömegével most sem fognak új rajongókat avatni, de ez aligha valós cél, a saját, egyébként jellemzően stabil táboruk viszont bizonyosan simogatva érzi majd magát.