Shock!

Egy többszörös válás és az azt követő tartós rossz viszony mindig kicsit rossz szájízt hagy maga után, ugyanakkor ha külön-külön mindkét fél megtalálni látszik a boldogságot, helyükre kerülhetnek a dolgok és a gyerekek lelki sebei is szépen begyógyulnak. Az Accept család ugyebár régen szétszakadt (nem először), de most már Udóról is elmondható, hogy sokadszorra is révbe ért, bizonyára a terápiás dupla Dirkschneider-turnénak is köszönhetően. A Steelfactory dalainak ugyanis nagyon erős löketet adott a két éven át tolt „Best of Accept and more"-műsor, és csakis jó értelemben hatott rájuk.

Persze felületesen vizsgálva és némi rosszindulattal elmondható, hogy az új U.D.O. is tökugyanolyan, mint az előző tizenöt, de ha értő füllel és szívvel hallgatja az ember, nemcsak az Accept-turné, hanem a sorok rendezése is hallatszik rajta. Egyedüli gitáros maradt ugyanis Andrej Szmirnov (csakazértis magyar helyesírással írom) és ez Udo fiának első stúdiófelvétele a bandával, pedig elég régóta dobol apjánál a pelyhes állú Sven, és nem is akárhogy – ahogy ezt már Pesten is láthattuk-hallhattuk már párszor. Ez a szinergia pedig a zeneanyagra is rányomja a bélyegét: a markáns stílusjegyek nyilván ugyanazok, de valahogy mellbevágóan energikus, ellenállhatatlan sodrású és pozitív kisugárzású az egész. Nálam komolyabb U.D.O.-szakértők is elismerik, hogy a Kaufmann / Jovino / Gianola hármas fémjelezte felállás egyre inkább elszürkült a vége felé, amit az első vérfrissítés alaposan felrázott a Szmirnov-Kasperi gitárduó csatasorba állításával, ennek eredményeként már a három évvel ezelőtti U.D.O.-koncert is nagyott ütött, a Decadent lemez pedig jelezte a helyes utat. És a Steelfactory erre tesz rá egy lapáttal – ennél jobbat, többet nem is igazán érdemes mondani róla. Sajnálatos persze, hogy pár napja a legrégebbi harcostárs, Fitty Wienhold is bejelentette távozását, de az eddig tagcsere-tendenciákat nézve ez sem fogja visszavetni a jelenlegi lendületet.

Ami szerény személyemet illeti, gyakorlatilag a Tongue Breaker nyitással (igen szimpatikus Szmirnov-tekerésekkel indító klasszik U.D.O-speed) és azt követő arcátlan önplágiummal, a Living For ToniteMake The Move-val megvett kilóra az Öreg, aki egyébként 66 évesen is hihetetlen. Amúgy nem ez az egyetlen szellemes kikacsintás, „self-gag" az anyagon, ami 68 percével kissé talán hosszabb a kelleténél, de az is tény, hogy sose érzek ingerenciát arra, hogy bármelyik számot léptessem és ez amúgy tényleg nagyban köszönhető a jó Andrej temérdek izgalmas díszítésének, figurájának. Mennyire jó már az In The Heat Of The Night verzéiben az a pár alig észrevehető kis akusztikus finomság, vagy a Blood On Fire-ben a tangóbetétek – a feltűnően hoffmannos szóló alatt pedig itt is figyelemreméltó a puha témázgatás (konkrét szólók közül amúgy a Devil Is An Angel a kedvencem). A Raise The Game keleties témái egyenesen Balls To The Wall-riffekkel keverednek, míg a Rising High a TV Warra hajaz elég egyértelmű, de roppant ízléses módon. Aztán itt van még a Bulletproofot is zseniálisan megidéző Hungry And Angry is, szóval hiába a tizenöt dal, mindegyikben rejlik valami izgalmas vagy épp csak jólesően tradicionális. Mindez pedig egy baromi ütős hangzással párosul. Nem meglepő persze, hogy líraiban is nagyot megy az Öreg a My Wayjel. amit korábbi óriási balladái ellenére sem akart állítólag megcsinálni, aztán csak rábeszélték – jól tették, simán ott van a legjobb lassúi között.

Aki idáig jutott az olvasásban, már valószínűleg rég előkereste az albumot vagy már eleve ismerte a cikkre klikkelés előtt. Ugyanakkor ha netán olyan valaki is idekeveredett, aki sose hallott még U.D.O.-t, csak Acceptet, vagy akár egyiket se ismeri, simán kezdheti ezzel – ha megtetszik a zene, visszaásva is rá fog érezni a lényegre. Priest, Dee Snider, Riot V, Stryper, Saxon és most az utolsó pár hónapra U.D.O. – ha csak fele ilyen jó lesz a jövő év hagyományos metal szempontból, elégedetten kezdek új évtizedet az életemben.