Shock!

A csodásan sikerült tavalyi Borknagar-album már mutatta, hogy Vintersorg újabban pályafutása egyik legjobb formájában teljesít, hiszen még ha az említett legenda színpadán nem is tűnik fel manapság, a Winter Thrice kreatív munkájából oroszlánrészt vállalt. A Borknagar és a Vintersorg projekt (utóbbi eredetileg Vargatron néven) ráadásul csaknem egyszerre indult, és egyszerre is tért vissza a kör kezdetéhez, legősibb gyökerei újrafelfedezéséhez. Andreas Hedlund, aki időközben mindkét társulatban főkolompossá avanzsált, a biztató előzmények után is komoly eséllyel jelentkezett be a pofonért, amikor úgy döntött, hogy az általa jegyzett legnagyobb hatású alapmű második részét készíti el most. A négy őselemet sorra vevő legutóbbi konceptalbum-folyam ugyan minden volt, csak biztató felvezetés nem, csalódásról azonban végső soron most nem beszélhetünk. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, tényleg az van, hogy Vintersorg a Till Fjälls óta nem futott ilyen erős szériát.

Ami engem illet, a második résszel is csak ugyanaz a bajom, mint az elsővel volt, és ami miatt képtelen vagyok a klasszikusok közé emelni azt a lemezt, ez pedig jórészt a riasztóan művi kivitelezés számlájára írható. Sokat írtam már erről a korábbi kritikákban is, de ez már csak ilyen konstans állapot, miszerint Hedlund annak idején a fejébe vette, hogy némi gitárosi segédlettől eltekintve egymaga is képes egy komplett produkció összerántására a stúdióban, és ebből az elképzeléséből manapság sem enged. A Visions From The Spiral Generator vagy a The Focusing Blur korszaka rég a múltba veszett, amikor hősünk esélyt adott még valódi hangszereseknek is maga mellett. Jelenleg senki más, csak a régi harcostárs, Mattias Marklund szerepel az újkori Vintersorg-anyagokon, illetve újabban feltűnt egy basszusgitáros is a színen, Simon Lundström személyében. Utóbbi játékát szépen előre is keverték, amiből valami egészen meglepően dögös megszólalás is kijöhetne, ha az úriember nem afféle zörgő alibijátékot mutatna be hangszerén, mint mondjuk a hasonlóan jóképű Simen Hestnæs.

Mindez persze csak marginális észrevétel, ahogy az is, hogy Marklundnak viszont valóban akad néhány kimondottan ízes, szórakoztató megmozdulása a lemezen – végső soron azonban itt mindent a névadó ural. Hősünk a dallamos és a durva vonalon egyaránt markáns, szerethető hangot képes megütni, ezt jól tudjuk, nagy kár, hogy ennyiben ki is merül az eszköztára. Ha viszont már önerőből nem képes a változatosságra, legalább néhány vendég meghívásával feldobhatta volna az összképet (ahogy azt a Borknagar legutóbbi esete szenzációsan be is mutatta). Nem mondok újdonságot azzal sem, hogy megint sikerült elszórni néhány olyan döbbenetesen eltalált, légypapírként ragadó kórust (halld: En väldig isvidds karga dräkt, Vinterstorm), amit egyszerűen nem lehet nem dúdolni a második hallgatás után. A Vintersorg-slágerek sajátja viszont, hogy ezekben a dalokban semmi, de tényleg semmi értékelhető nem történik zeneileg, Marklundot és Lundströmöt nyugodtan lehetett volna szoftveres megoldással is helyettesíteni (egyáltalán nem zárom ki, hogy így is történt).

Most jöhetne az az érv, hogy a műfaj valójában nem is követel meg ennél többet, de ennyire ne helyezzük már alacsonyra a lécet! Csekély többletmunkával, az egó visszanyírásával lehetett volna ebből a monstre anyagból (amihez még az eddig kallódó Tillbaka till källorna EP-t is sikerült hozzácsapni a pre-Vintersorg érából) egy tényleg izgalmas, lendületes, mondhatni vagány anyagot összevágni. Két okból nem adom mégsem lejjebb a 8-as pontszámnál: egyrészt egyértelműen ez az utóbbi évtized legjobb önálló produkciója Hedlundtól, másrészt pedig minden tekintetben odatehető a Till Fjälls mellé (mi több, egyes témák egy az egyben át is szivárogtak innen oda), ami mindenképpen elismerésre méltó. Magam sem hittem volna, nem is tudom pontosan az okát, de szerettem hallgatni ezt az albumot, és részemről ez a legfontosabb.