Shock!

Elsőként is tüstént meglestem, változott-e a felállás: nem. Ugyanazok az arcok köszönnek vissza rám a borítóról s ez jó előjel nem csupán bandák, de projectek esetében is. Itt nyomul Fáradhatatlan Fabio barátunk csakúgy, mint barátságos kísérői. Sőt, még a kiadó is ugyanaz, mint első ízben.

A muzsika azért változott valamelyest. Mintha ezúttal kicsit egyszerűbb, direktebb dalok születtek volna, mint a bemutatkozó album esetében. A tempót illetően nem érheti szó a talján cimborák háza elejét, hajszolt iramban peregnek az anyag nyitó dalai (Send me an Angel, Pain, Away from you). A Black & White eleinte olybá fest, mintha romantikásabb húrokat pengetne, de aztán nagyon is beindul és igen tetszetős refrénnel lep meg bennünket.

Kellemes, könnyen emészthető darabok egytől-egyig. S éppen ez az, ami idővel elégedetlenséget támaszt a lelkemben. Nincs igazán kiemelkedő nóta az albumon. Kevesebb a progresszív hatású rész, mint megszoktuk. Határozott formában először csak a hatodik nótában lelhető fel (The Call). A legerősebb nóta számomra talán a leglágyabb dallamúnak nevezhető (ritka eset!) Taste of a Goodbye, amely nem ballada, mégis megkapó, remekül eltalált darab. Valamiképp olyan hangulatot áraszt, mintha egy nyolcvanas évekbeli, amcsi hard rock banda száma volna. Megegyezően az első albummal, most is találunk egészen jól sikerült instrumentális nótát (Nemesis).

Az album utolsó tétele a már címe alapján is felettébb gyanús Take on me - és nem tévedés! Aha! Ez valóban a norvég popcsapat, az A-ha egykori slágerének átgyúrt változata. Ugyan jobb, mint az eredeti, ráadásul Fabio remek hangi adottságainak nagyon is fekszik a nóta, azért mást is választhattak volna...

Összefoglalva: kellemes ez a mjuzik. Végső soron azonban a számomra ez évi fő mottó környékez ezúttal is, noha nem olyan ordító egyértelműséggel, mint például az Eternal Tears esetében. Nevezetesen: az előző jobb volt...