Shock!

Igencsak kalandos utat járt be a Voivod a gitáros Denis D’Amour, ismertebb nevén Piggy 2005-ös halála óta. Jason Newsteddel kiegészülve kiadtak két lemezt a Piggy hagyatékában talált demófelvételek felhasználásával, majd búcsúturné következett, már az első hat anyag bőgőmesterével, Jean-Yves Thériault-val, azaz Blackyvel, illetve Daniel „Chewy” Mongrainnel a hathúroson. Ezt követően kezdtek szép lassan szállingózni a hírek, hogy az úgynevezett búcsúturné olyannyira nem volt végső, hogy tán még új lemez is lesz. Addig is leszállítottak egy végtelenül nyers, ámde roppant feelinges élő anyagot, 2013 elején pedig végre tényleg megjelent a tizenharmadik Voivod lemez Target Earth címmel. Ráadásul Chewyt leszámítva a lehető legklasszikusabb felállással, hiszen a Voivod soraiban egyedüli konstans tényezőt jelentő dobos, Michel „Away” Langevin mellett nemcsak az eredeti énekes, Denis „Snake” Bélanger van itt már jópár éve, de a számtalan turné után végre huszonegy év elteltével Blacky játékát is ismét hallhatjuk egy Voivod lemezen.

Bár egyértelműen Blacky a legmegfelelőbb a Voivod basszusgitárosi posztjára, a legnagyobb izgalmat mégsem az ő visszatérése okozta a Target Earth kapcsán, hanem Chewy debütálása. Mert bár a göndör gitáros az elmúlt öt év alatt mindenkit maximálisan meggyőzhetett arról, hogy tökéletesen interpretálja élőben egykori mentora gitártémáit, illetve fizimiskára is abszolút illik a brancsba, a nagy kérdés mégis az volt, mennyire lesz képes a dalszerzésben is megállni a helyét. Meg persze az, képes-e továbblépni a csapat azok után, hogy az egyik kreatív agy elvesztése óta gyakorlatilag először állnak ki a publikum elé új szerzeményekkel. Jelentem, az eddig félve bent tartott levegőt nyugodtan ki lehet engedni, a Voivod fanok kényelmesen hátradőlhetnek, a Taget Earth ugyanis simán ugorja a lécet.

Noha a Piggy halála után megjelent két posztumusz anyagot is nagyon szeretem, azt azért hozzá kell tennünk, hogy értékükhöz nagyon sokat adott hozzá az az érzelmi plusz, miszerint egyik nagy kedvencem utolsó dallamait, dalait tartalmazzák. Pont ezért volt egyfajta sötét, borús atmoszférája ezeknek a lemezeknek, a Target Earth azonban más, hiszen gyakorlatilag egyfajta esszenciáját kapjuk rajta a klasszikus Voivod felállás által alkotott albumoknak. Mindebből meg is van a válasz a fenti kérdésre: igen, Chewy tökéletes alakítást nyújt. Egyszerűen hihetetlen, ahogy a csóka levette Piggy stílusát, legyen szó akár az első négy lemez káosz-thrashét idéző pillanatokról vagy a Nothingface / Angel Rat páros letisztultabb, floydos, space-es hangulatairól. Száz százalék Voivodot kapunk a Target Earth-től szűk egy órában, és ez nemcsak Snake-re, Awayre és Blackyre igaz, de a gitártémákra is. Ha nem ismerném a csapat történetét, meg nem mondanám, hogy itt bizony nem az a fickó pengeti a hathúrost, aki 1988-ban tette ezt a Dimension Hatrössön. Nyilván felvetődik a kérdés, van-e értelme egy az egyben leutánozni egy emblematikus figura stílusát, de úgy gondolom, az új produktummal a legutolsó igazi stúdiólemez után húsz évvel visszatérő klasszikus felállásnak, illetve rajongóinak pontosan erre van szüksége: Away eszement dobolására, Snake jellegzetes énekdallamaira, Blacky varacskos bőgőzésére és jóféle agyas, Piggy-témákra. Mindezt pedig maximálisan meg is kapjuk a Target Earth-től.

Tényleg minden benne van ebben a tíz dalban, amiért a Snake-es Voivodot szeretni lehet – a banda Eric Forrest-féle inkarnációjából viszont nem sok köszön vissza –, és ha valahová be kellene illesztenem az új anyagot, egyértelműen a Dimension Hatröss és a Nothingface, azaz a két legsikerültebb és legsikeresebb nagylemezük közé pakolnám. A lazább, szellősebb dalok tökéletes egyensúlyban állnak a zorkóbb, Blacky bőgőjére épülő témákkal, sőt, a két világ nem egyszer az egyes dalokon belül is keveredik, lásd például a nyitó címadót. Away aztán úgy indítja a legutóbbi pesti koncertről ismerős kettes sorszámot viselő Kluskap O’Komot, mintha csak a Motörheadet hallanánk, de ettől függetlenül is nagyon ütős ez az egyenes vonalú, roppant energikus darab, amelynek hallatán minden Dimension-rajongó csettinteni fog. Akárcsak a Mechanical Mind esetében is, ami a banda korai időszakának techno-thrashét eleveníti fel olyan minőségben, ahogy azt huszonöt éve nem hallhattuk. Majd nyolc perc ez a dal, de abszolút a legerősebb mind közül.

Kimondottan jók a szellősebb témák is, amelyek erőteljes túlsúlyba kerülnek a lemez vége felé. A Warchaic vagy a Nothingface-érzésvilágú Resistance és Kaleidos is kiválóak, utánuk pedig kifejezetten jól esik a felpörgetett, francia nyelvű Corps Étranger („idegen test”), illetve az utolsó teljes nóta Artefact. Hogy a záró Defiance-et miért kellett lekeverni másfél perc után, azt mondjuk nem értem, de Away-ék univerzumában biztos erre is van racionális magyarázat, amit mi földi, halandók nem foghatunk fel…

A dalokat tehát maximálisan odapakolták, és a lemez hangzása is okés. Blacky bőgője elég hangsúlyos, és szerencsére Piggy gitársoundját is sikerült reprodukálni, ráadásul van egy elég markáns retro feelingje is a cuccnak, amit személy szerint kifejezetten csípek, így ebből a szempontból sem lehet belekötni a Target Earth-be. Egyetlen negatívumot azonban muszáj megemlíteni, ez pedig a borító. Tényleg csípem Away sajátos rajzait és ábrázolásmódját (még a könyve is megvan németül, annak ellenére, hogy nem beszélem a nyelvet), de a front ezúttal egész egyszerűen ocsmányra sikerült. Kár, mert ezt leszámítva a Target Earth egy hibátlan alkotás.

Dan Mongrainnel a lemez kapcsán készült interjúnk itt olvasható.