Ez az eredetileg tavaly már megjelent, de itthon csak mostanában felbukkant album nem azért érdekes, mert Karl Cochran gitáros saját projektje, bár a jó Karl a dallamfanatikusok számára ismerős lehet olyan formációkból, mint Joe Lynn Turner vagy Ace Frehley bandái.
Mert ugye, akármennyire is "jómunkásember" valaki a nagy nevek mellett (és ahogy utánanéztem, Karl bizony elsőrangú kísérőzenész, akire méltán lehet bármikor számítani), szólóanyagára nem feltétlenül lesz kíváncsi az ember. Ha azonban azt mondom, hogy John Corabi hét dalban is kiereszti jellegzetes, szőrös rocktorkát, máris kezd érdekessé válni a dolog. John ugye hatalmasakat énekelt azon a lemezen, amely a Mötley Crüe legnagyobb bukása, egyben zeneileg legkiemelkedőbb teljesítménye volt (természetesen az "ékezet nélküli", 94-es lemezről beszélek, amely sok Mötley-rajongó titkos kedvence) - utóbbival persze csak a dicsőség jár, amiből megélni nem lehet, tehát Johnnak mennie, Vince Neilnek visszajönnie kellett. A Crüe után pedig Corabi mester összeakadt a hasonló sorsú, ex-Kiss-es Bruce Kulickkal és Union néven kiadtak két kiváló, a kései, sötétebb zenei világú Kiss (és persze a "Motley") szellemében íródott lemezt, valamint egy jó kis koncertalbumot, aztán mindkettőjükből mintha tribute muzsikus lett volna. Ez persze nem baj, mert a tribute albumos szereplések egyrészt (kevés munkával) jó pénzt hoznak a konyhára, másrészt pedig mi is szeretjük régi kedvenceink előadásában hallani még régebbi kedvenceink szerzeményeit; de az alkotásvágyat nemigen elégítheti ki az ilyesmi.
Szóval, ezt a vendégszereplést akár John Corabi visszatérésként is értelmezhetjük - igaz, ez csak amolyan "takaréklángon" történő visszatérés, hiszen egy relatíve ismeretlen zenész lemezéről beszélünk, kicsi a kiadó, cseppet a kivitelezés is szegényes; de nem hiszem, hogy félteni kellene az alkotókat. Az érdeklődők úgyis megtalálják, és ha ez sikerül, kincset találnak. Feltéve, ha szeretik a 70-es években gyökeredző, de mai megszólalású, blues alapú hard rock zenét és odavannak Corabi hangjáért.
De nem csak Későbbi barátunk énekel a lemezen, hanem Joe Lynn Turner is bevállalt két számot, illetve szerepel egy Bruce Terklidsen nevű, általam eddig nem ismert arc is, aki pontosan ezért igen komoly meglepetést is okozott: annyira tökéletesen keveredik a hangjában Joe finomabb és John karcosabb stílusa, hogy azt is hihetnők, valami laboratóriumban kísérletezték ki. Kiváló hang! Ének tekintetében tehát tökéletesen rendben van ez a lemez.
És mi a helyzet zenei fronton? Karl nagyon érzi a stílust, ő olyasvalaki lehet Joe Lynn Turner oldalán, mint JJ Marsh Glenn Hughes mellett: bár nem forradalmasítja a rockgitározást, nagyon jó dalszerző és rendkívül feelinges zenész, akinek játéka csupa szív és lélek. Tényleg, egy rossz szót nem lehet mondani a dalokra: hiába van belőlük 15 (!), nem lehet megunni a lemezt. Valami olyasmi érzésem támad tőle, mint George Lynch legutóbbi feldolgozáslemezétől, ráadásul itt saját nóták hallhatóak, tehát annál inkább le a kalappal Karl elhivatottsága és tehetsége előtt. A Cry Of Love zenekar utazott valami egész hasonló muzsikában 10-12 éve, ez a párhuzam pedig már csak azért is ideillik, mert három dalban is benne van annak a Robert Masonnek a keze, aki a Lynch Mob után (nocsak, épp az előbb említettük Lynch urat is!) éppen a COL énekese volt. Most persze mondhatnám, hogy miért is nem ő énekelte azokat fel, de az igazság az, hogy innen tulajdonképpen senki sem hiányzik. Még a Little Caesar-os Ron Young sem, aki szintén írt két számot Karl-lal, igaz, ezek gyökerei talán még 1992-93 környékére nyúlnak vissza, amikor a két fazon együtt zenélt.
A Voodooland (egész jól hangzik ez a név!) első teljes nagylemeze lehet, hogy az egyetlen is marad, mindenesetre egy tisztességes munka, amit akárhányszor meg lehet élvezettel hallgatni. Csak ajánlani tudom és nem kizárólag Corabi miatt!
