Shock!

Noha a felállásuk eléggé instabilnak bizonyult az évek során, a Warbringer összességében fix pontnak tekinthető a mai színtéren. Az eddigiek alapján ennek elég egyértelműen John Kevill énekes a letéteményese, aki a legsúlyosabb személyi változások közepette, néha a teljes reménytelenségből is továbbvitte a bandát, és az idő őt igazolta. Noha a legutóbbi lemez, a kiválóan sikerült Woe To The Vanguished óta is történt náluk egy basszercsere, a Weapons Of Tomorrow ismét fényesen bizonyítja a zenekar életképességét. Konkrétan olyannyira, hogy szerintem ez az eddigi legváltozatosabb, legjobb munkájuk.

A Warbringer a sok-sok hagyományőrző ifithrasher-alakulat egyikeként startolt a nullás évtizedben, mára azonban színesebben, izgalmasabban játsszák az oly sokak szívének kedves műfajt. Én igazság szerint nem bánom ezt: a kizárólag nagyon retrós fogásokban gondolkodó bandák javarésze abból a hullámból hosszabb távon nem tudott tartósan érdekes maradni, akármilyen ígéretesen is indultak, és többé-kevésbé fel is szívódtak, legyen szó a Fueled By Fire-ről, a Bonded By Bloodról, netán a brit Evile-ról. Kevill barátunkat ugyanakkor jó arányérzékkel áldotta meg a sors, és a Weapons Of Tomorrow-n még bátrabban, magabiztosabban dolgozik azokkal az elemekkel, amelyek már a múltkor is szépen fűszerezték a muzsikát. De a zene így is kellően hagyományőrző thrash marad.

A megszólalásában is hagyományőrző – gitárilag nem a pokolba hangolt, soundra nem szétkompresszált – lemez gerincét természetesen most is a Warbringerre olyannyira jellemző durvulatok alkotják. Hallhatóan ráfeküdtek a dinamikára, néhol minden eddiginél többet sakkoznak a dalokon belüli tempóváltásokkal, de ezek a nóták ettől még vegytiszta thrashnek tekinthetők a műfaj minden jellegzetességével együtt. (A hatásaik is a mai napig kristálytisztán érezhetők a teljes Bay Areától kezdve egészen a Slayerig vagy a Dark Angelig.) A roppant agresszív, majd gitárhős szólóbetétet villantó Firepower Kills, a nagyon old school, kimértebb tempójú The Black Hand Reaches Out (személyes kedvenc) és a lassabb, üvöltözősebb Crushed Beneath The Tracks hármas nyitánya helyből jól fellövi az alapokat, és gondoskodnak róla, hogy a hallgató kellően felspannolt hangulatban várja a folytatást. Azonban nem elégszenek meg ennyivel.

Magyarán szólva akadnak a folytatásban is hasonló típusú nóták, így például a leggyorsabb témákat felvillantó Unraveling, a középtempós zúzda által dominált Power Unsurpassed, netán a kalapálós The Outer Reaches, de ezek közé nem annyira nyilvánvaló, kísérletezősebb pillanatokat is vegyítettek. A hét perc fölé kalandozó Defiance Of Fate lassú bevezetője egyszerre idézi a klasszikus Metallicát és a Slayer South / Seasons korszakát, majd jó súlyos darabbá fejlődik tökéletesen elkapott hangulattal, szinte gyászmenet-szerű, monumentális fináléval. A dal felépítése is perfekt. A szintén hét perc feletti, lassabb, sötétebb Heart Of Darkness és a tenyérizzasztó, nyomasztó Notre Dame (King Of Fools) death/black-ízű témákat sző a banda világába – az ilyesmi legutóbb is jól működött itt-ott, hallhatóan ők is így gondolták, ezért dolgoznak most már bátrabban efféle elemekkel. De nem szokványos darab a záró The Glorious End sem érdekes szerkezetével, ahol a szövegelős részek még jobban megdobják az energiaszintet.

Mint a legtöbb hasonszőrű zenekarok többsége, úgy a Warbringer sem feltétlenül megkerülhetetlen csapat, de egyértelmű előrelépés a Weapons Of Tomorrow, és ezt muszáj díjaznom. Főleg, hogy a dalok színvonala is kiegyensúlyozottan erős, és pár hallgatás után már jól elkülönülnek egymástól a nóták. Azt pedig nagyra értékelem, hogy tényleg tágítják a határaikat, így aztán megszavazok nekik plusz fél pontot a legutóbbihoz képest. Ha szereted a thrasht, és nem vagy nagyon szigorú purista, csalódás kizárva: ez egy élvezetes, nagy műgonddal, de közben minden kétséget kizáróan szívből megírt lemez.