Shock!

Rendben, fogadjuk el a tényt: amikor Finnföld vodkavedelő ifjai hordákba tömörülnek, hogy haverilag összebarkácsoljanak valamit, az általában élvezetdús véget szokott érni. Nincs ez másként most sem.

Janne Warman, a Children of Bodom villámkezű billentyűse immáron évek óta hajlamos előállni önálló produkciókkal. Mivel hozzám ez az első Warmen anyag, ami eljutott, a korábbi művekről sajna nem tudok nyilatkozni, valamint egy esetleges összehasonlító elemzést is mellőznöm kell. Sebaj, foglalkozzunk azzal, ami megadatott.

A Warmen négy tagból áll - négy hangszeres muzsikusból. Nótáik egy része instrumentális, akadnak azonban bőséggel olyan tételek, melyeket szövegesen éreztek teljesnek, így az énekesi feladatok ellátására néhány unalmában vakaródzó szaktársat kértek fel. Így sikerült begyűjteniük a sarki konditeremben izzadó Timo Kotipeltót (Strato) is.

A Warmen muzsikájának vajmi kevés köze van az "anyabanda" Children of Bodom zenei világához. Hogy milyenebb? Talán kicsit sztratósabb. Itt-ott. (Ahol Timo sikong, ott mindenképp.) De általánosan is megfontoltabb, dallamosabb, kevésbé gégepukkasztó és sebességmániás.

Virgázós kedvű, aránylag tempós tétellel indít az album, mely maga a címadó szerzemény. A megszólalás az elvárt szinten teljesít: életerőtől duzzadó, kellőképp nyers és dinamikus. (De hát mi egyebet várhatunk arról a vidékről?) Aztán máris színre toppan az összetéveszthetetlen hangú Timo cimbora, hogy egy láthatatlan hatalomról regéljen nekünk. Részben a kezdeti hangulatba csöppent vissza a Roppongi Rumble. Szintén instru nóta, ám némileg gondolkodóbb köntösbe öltöztetve. Mivel a Spinefarm honlapjának Warmen oldalán mindenről írnak, csak erről az új albumról nem, kénytelen voltam világgá kattintgatni magam, hogy megtudjam: a They All Blame Me nótát egy Jonna Kosonen nevű bige énekli. Hangja némileg emlékeztet Kimberly Goss (Sinergy) orgánumához. Timo ismét brillírozik nekünk párat a Puppet nem kifejezetten könnyed percei alatt.

Az album messzemenően legsúlyosabb, legkomorabb, mégis megkapó hangulatát a Lying Delilah árasztja, Marko Vaara (Tunnel Vision) énekével. A fickó nazális kissé, ezáltal helyenként Andy Mückre (Stormwitch) emlékeztet. E nehézsúlyú tételt a nyomában áradó Return of Salieri ellenpontozza szélsebes tempójával, csilingelő csembaló-hangzásával. (Mifene, kezdek rhapszodikus-szonátás hangulatba kerülni!...) A záró Somebody's Watching me egy feldolgozás. Hangsúlyosan elektronikus beütésével nem különösebben szívet melengető darab, amit sikerült valamiféle skizoid zombivá gyúrniuk.

Talán kissé szedett-vedettnek érződik a motyó, de akadnak rajta nagyszerű pillanatok.