Shock!

Az előző Warrant-lemez, a Rockaholic majdnem úgy száguldott el mellettem, mintha meg sem jelent volna, de azért így is elég hihetetlennek tűnik, hogy azóta hat év telt el. Augusztusban annak is pont ugyanennyi ideje lesz, hogy a csapat eredeti frontembere, Jani Lane távozott ebből a világból. A két dolog között természetesen nincs összefüggés, viszont nem véletlenül hoztam elő egyből szegény Janit a Louder Harder Faster kapcsán: rendben van ez az anyag, de arról nyugodt szívvel kezdek el vitázni, hogy zeneileg mennyire warrantes. És ha nem is teljes mértékben, de ennek alapvetően azért az ő hiánya jelenti az okát.

Miért is mondom ezt? Nagyon egyszerű: mert a Warrant lelke, agya és motorja a korai sikerkorszakban teljesen egyértelműen és egy személyben Jani Lane volt. Mi is bizonyíthatná ezt jobban annál, mint hogy az első három lemezen egyetlen saját dal – konkrétan a Sure Feels Good To Me – és egyetlen árva feldolgozás kivételével mindent teljesen egyedül ő írt? Szerintem ez önmagáért beszél, és akkor a jellegzetes énekhangot még nem is említettük. Innentől fogva igazából már papíron is másodlagosnak tűnik, hogy a klasszikus éra hangszeresei, azaz Erik Turner és Joey Allen gitárosok, Jerry Dixon basszer, illetve Steven Sweet dobos egyaránt itt vannak (főleg, ha cinikusan hozzávesszük, hogy előbbi kettő ugye csak limitált mértékben játszott az első két albumon). Ami pedig Robert Masont illeti, lehet akármilyen kiváló énekes a Lynch Mob egykori torka, egyértelmű, hogy a végeredmény másmilyen lesz vele, mint amire a Warrant név hallatán elsőre asszociálna az ember.

Legalábbis aki igazán ismeri és még ma is szereti a csapatot, hiszen tapasztalatból tudom, hogy az efféle jellegzetes kaliforniai muzsikákat nem vagy csak alkalmilag hallgatók számára a hajmetal-bandák többsége tök egyforma. Ők valószínűleg most sem értik majd, miért mondom, hogy a Louder Harder Fasterből pont azok az ízek hiányoznak, amelyek miatt az első három album mai füllel is kiemelkedik az akkori tömegtermelésből. És mindez arra is választ ad, miért rohant el mellettem a legutóbbi lemez, mivel az is pontosan ugyanebben a cipőben járt. Nincs gond a zenével, ha szereted az ilyesmit, simán hallgatható, de pár refrént, témát leszámítva nem nevezném kimondottan warrantesnek, hanem gyakorlatilag akármilyen hasonszőrű banda játszhatná. És ez elsősorban nyilván Jani hiánya miatt alakult így, de azért nem feltétlenül száz százalékig. Hogy mást ne mondjak, valahol vicces, de a Jaime St. Jamesszel készült, 2006-os Born Again lemez egyetlen Bourbon County Line nótája például több védjegyszerűen warrantes – mondjuk ki: lane-es – pillanatot rejtett, mint a Rockaholic vagy ez a lemez összesen. Pedig zeneileg ezek az anyagok professzionálisabbak...

Mint említettem, az album ettől függetlenül egyáltalán nem rossz, és amennyiben kedveled a '80-as évek végének Los Angeleséből származó muzsikákat, biztos találsz majd rajta olyan dalokat, amik bejönnek. Én is így vagyok ezzel, határozottan tetszik például a lemezt lendületesen indító címadó, a sejtelmes, romlott Devil Dancer, a szintén pörgős New Rebellion vagy az egyik legerősebb refrént szállító Choose Your Fate. Csúcspont a fülledt, délies hangulatokkal játszó Music Man is, ahol talán a legautentikusabban sikerült megidézniük Lane komolyabb, kevésbé nyilvánvaló dalainak hangulatát. Mára megszoktam az elsőként bemutatott Only Broken Heartot is, ami inkább valami Thin Lizzy-epigonra hajaz, mintsem a Warrantre, de önmagában jó dal, ezt nem is érdemes elvitatni. A maradékkal meg elvagyok, összességében ezek is pozitív érzéseket keltenek a hallgatóban, de azért nem kimondottan különleges nóták (bár Mason végig marha jól énekel). A hangzás is okés, de azért nem kiugró.

A Louder Harder Faster tehát egy korrekt Sunset Strip lemez 2017-re, már amennyiben jelent még valamit manapság ez, és valószínűleg jó apropó arra, hogy a Warrant ismét turnézgasson általa néhány évet. Gondolom, az elsődleges cél ez is lehetett vele, és maradéktalanul meg is felel neki. Mivel zsigerileg vonzódom ehhez a stílushoz, elhallgatom, amennyiben épp olyanom van, de nem hiányozna különösebben, ha nem lenne.