Shock!

január 31.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Whip: Vol. 1

whip_cA semmitmondó név és lemezcím, illetve a még semmitmondóbb – hogy azt ne mondjam, igénytelen – borító egy igazi underground legendát takar Michael Wilton személyében, a lemez pedig félig-meddig szólóalbumnak minősül a Queensryche gitárosától. Az anyag a minimálisabbnál is minimálisabb reklámmal jelent meg december első felében, amit annyira nem tudok mire vélni – oké, az anyazenekar nagyon rég túl van már a maga fénykorán, keményen megtépázták a saját hírnevüket, de mégiscsak adott egy világszerte létező tábor, amely már csak kíváncsiságból is belehallgat a cuccba. Már persze ha tud a létezéséről... Todd La Torre pár évvel ezelőtti szólólemeze szintén a Rat Paknél jött ki, ott azért ennél érezhetően jobban rágyúrtak a promócióra.

megjelenés:
2024
kiadó:
Rat Pak
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Azt írtam, félig-meddig szólóalbumról beszélünk, legalábbis a rendelkezésre álló információk szerint valami ilyesminek indult a Whip. Ennek ellenére senki se számítson klasszikus gitárlemezre vagy kísérletezős, mindenféle takarón túlnyújtózkodó végeredményre. A dalok abszolút és száz százalékban zenekari hatást keltenek, és ugyan összességében nem Queensryche-ízű a muzsika, a kapcsolódási pontok természetesen – már csak Michael jellegzetes játéka miatt is – megvannak. Mindehhez ismeretlen seattle-i muzsikusok szegődtek a társául Mark Winterman énekes, Hodgy basszer és Sonny Sudra dobos személyében.

Érdekes, de a lemez stílusában és hangzásvilágában nem a fénykorral, hanem a seattle-i csapat középkorszakának érzésvilágával, leginkább a sokat köpködött Hear In The Now Frontier és Q2k albumok megközelítésével rokon. Ezt sem mondanám teljesen pontos analógiának, de semmiképpen se Rage For Order-ízű techno-sci-fi metálra, Operation: Mindcrime-féle bombasztra, netán Empire-t idéző, letisztult progresszív slágerrockra számíts. Nekem mindenesetre az jut eszembe a Whipről, hogy olyan, mintha valami '90-es évek közepén készült és azóta fiókban maradt albumot hallanék, ugyanis akkoriban gyártottak ehhez kísértetiesen hasonló atmoszférájú és megdörrenésű lemezeket az előző évtized csapatai. Hallatszik a dalokon, hogy klasszikus rock/metál-fogásokon nevelkedett zenészek írták és játszották fel őket, ugyanakkor puritánabb, morózusabb, sötétebb, ködösebb, borultabb az összkép. Ha most 1996-ot írnánk, azt mondanám, grunge-osabb...

Persze mivel manapság már utóbbi címke sem jelent túl sokat, ez az egész vélhetően elsősorban a seattle-i ivóvíz számlájára írható. Az ilyen típusú lemezeket ráadásul azokban az években sem vette be a közönség gyomra: a hagyományos rocktábor nem azt kapta a régi favoritoktól, amire vágyott, a kockásinges rétegnek meg megvoltak a maga generációs kedvencei és magasról tett az előző éra új korszakhoz idomuló hőseire. Ma meg aztán főleg nem ácsingózhat ilyesmivel komoly babérokra senki, szóval nyilván örömzene ez az egész. Egyszerűen Wilton kezébe-fejébe is beépültek a hasonló minták az évtizedek során, és mivel a La Torre-féle Queenrsyche sokkal inkább a nosztalgiázásra épít, valahol ezeknek az ötleteinek is felszínre kell törniük.

Ez tökre rendben van, de maga a lemez azon túl nem kínál sokat, hogy elég kellemes hallgatnivaló a háttérben. Michael remek dalszerző és kiváló gitáros, de maguk a dalok nem túl érdekfeszítőek. A nyitó People Suffer szimpla modern hard rock kicsit dzsunga riffeléssel, csalinak Wilton-módra folyós szólómotívumokkal, begyorsuló refrénnel és nem kevés grunge-fűszerrel – nagyjából összefoglalja, mi várható a folytatásban. A legjobb pillanatokban olyan a Whip, mintha a '90-es évek végi Queensryche jammelne a klasszikus Alice In Chainsszel: a Toxic Girl és a záró Drowning At Daybreak egyértelműen ez az iskola, de még a leállósabb verzékkel ellátott Glitch In Time-ban és a gyorsabb Wasted Time-ban is ott figyelnek ezek az ízek. Winterman kissé rekedtes hangja maximálisan kiszolgálja a zenét, de nem különösebben jellegzetes vagy kiemelkedő. Viszont Chris „Zeuss" Harris volt a producer, szóval minden úgy szól, ahogy kell.

Elszólogat ez az album, ha éppen olyanom van, nem mondanám, hogy nem tetszik, de azt sem, hogy nagyon megmozgat. Ha azon kevesek közé tartozol, akik bírták a Queensryche említett korszakát, és nem mentél harminc éve a falnak az Ultraphobictól, a Subhuman Race-től, a Change-től meg az összes hasonló cucctól sem, megér egy próbát. Bár azt azért nem szeretném elhallgatni, hogy a felsoroltakon összességében sokkal karakteresebb, jobb dalok szerepeltek, mint itt.

Michael Wilton és a Queensryche február 23-án Budapesten koncertezik a The Warning lemez negyvenéves jubileumát ünneplő tematikus turné keretében. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#1 Verebélyi Gábor 2025-01-28 09:18
Sziasztok!
Az én kilencvenes évek közepén elstartolt, majd a Queensryche/Dream Theater/Fates Warning szentháromságon testen öltött zenei univerzumomban tökéletesen megfért a Hear In The Now Frontier és Q2k is a klasszikus Rage/Operation/Empire/Promised Land lemezek mellett... Természetesen nem azonos bevésődéssel és hallgatási intenzitással, de a When The Rain Comes... dal példának okáért igencsak szerethetőre sikerült. Igazából a Tate kontra zenekar körüli hercehurcák és szétválás óta nem tudok mit kezdeni egyik fél "próbálkozásaiva l" sem. Stílusigazítás, korszellem ide vagy oda, a PC69 Change opusza elég pofás kis dalcsokor lett, a Subhuman Race pedig azóta is a Skid Row utolsó, valamirevaló lemeze...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2006. április 25.