Shock!

Biztos nem én voltam az egyetlen tisztességes Whitesnake-rajongó, aki hiányérzettel küszködött, amikor az EMI kiadó 2007-ben előállt az 1987-es lemez jubileumi újrakiadásával. Az a CD/DVD kombó sajnos semmi olyat nem tartalmazott, amire egy vérbeli fan igényt tartott volna, most, a harmincadik évfordulóra azonban alaposan kiköszörültetett a csorba. A régiségeket nagy becsben tartó és annak megfelelően kezelő Rhino kiadó ugyanis kisajtolta David Coverdale-ből azon kiadatlan anyagokat, amelyekért nemhogy érdemes, de egyenesen kötelező megvenni a kiadványt.

A több különböző formátumban – CD, dupla CD, dupla LP, Super Deluxe Edition 4 CD+DVD box set – megjelent (illetve megjelenő, mert utóbbi verzió valamiért október 27-re csúszott) anyag legcsábítóbb változata magától értetődő módon a négy CD-t és egy DVD-t tartalmazó Super Deluxe Edition, e doboz rejti ugyanis a legtöbb kincset. Mivel a lemezről annál többet nem igazán lehet elmondani, amit Ádám már leírt a Klasszikushock rovatban, inkább tárgyilagosan ismertetném, mi minden található itt. Az első korong nem más, mint a '87-es lemez 2017-es remaszterizált verziója. Remaszter ide vagy oda, túl sokat nem érezni belőle. Hangosabb lett, nagyjából ennyi a változás. A dalsorrend viszont nem a megszokott európai (és nem is az amerikai), ami elsőre kissé zavaró, de meg lehet szokni ezt a klipnótákat előresorolt, gyakorlatilag a tíz évvel ezelőtti kiadáshoz igazodó tracklistát is.

A második lemez (Snakeskin Boots) az iromány szerint az 1987-88-as turnén felvett koncertanyag, képzett és bootleg-felvételeket gyűjtő rajongóknak azonban egyből be fog ugrani, hogy ez bizony a '88-as tokiói buli felvétele. A kevésbé megszállott WS-drukkereket bizonyosan meglepetésként éri majd a vékonyka gitárhangzás, az igazság azonban az, hogy a John Sykes-féle szteroidon hízlalt, tesztoszteron-túltengéses Les Paul-hangzást egyedül Doug Aldrich volt képes reprodukálni a poszt-1987 korszakban. Adrian Vandenberg és Vivian Campbell duójára persze nem lehet különösebb panasz, az akkori korszellemnek megfelelően pengetnek. Vivian főleg kitesz magáért, baromi jók a szólói itt is. Ízlések és pofonok ugye, de Vandenberg játéka nekem mindig túl darabos, szögletes volt, és ez itt is átjön. Imádom, mint fazont, dalszerzőt és akusztikus gitárost, elektromoson azonban sosem tudott meggyőzni igazán, na. Valószínűleg ennek is Sykes az oka, aki olyan magasra tette a lécet a lemezen, hogy azt még Steve Vai sem tudta megugrani dögösségi faktorban, amikor pár évvel később az ő kezébe kerültek a nóták.

A harmadik CD címe '87 Evolutions, és ez az, ami valószínűsíthetően a legnagyobb izgalmat váltja majd ki. Coverdale személyes gyűjteményéből szedték elő a régi demókazettákat, amiket aztán digitalizáltak. Roppant cselesen mutatják meg a dalok különböző fejlettségi fokait: minden egyes track embrionális felvételekkel kezd, csupán DC és Sykes hallható bennük (valószínűleg ezek a '85-ös első dalszerzős időszak lenyomatai, amik a dél-franciaországi Provence-ból valók), majd szépen átfolynak zenekari demókba. Érdekes követni a fejlődési ívüket, az meg külön bónusz, hogy csomó olyan Sykes-szólót tartalmaznak, amiket még sosem hallhattunk.

Biztos sokan tudják (sokan pedig nem), hogy 1987-ben, Japánban kijött egy 1987 Versions című minialbum is, ami több különleges felvételt is rejtett: egyrészt rajta volt az amerikai Geffen-kiadásról lemaradt Looking For Love / You're Gonna Break My Heart Again-kettős, másrészt a Slide It In lemez eltitkolt slágertémája, a Standing In The Shadows (persze amerikanizált verzióban, tonnányi visszhanggal újrakeverve), valamint a Need Your Love So Bad című régiség szintén modernizált hangzással. Ez a kvartett adja a negyedik lemez egyik felét, a másikat pedig a négy klipnóta – Still Of The Night, Here I Go Again, Is This Love és Give Me All Your Love – 2017-es, újrakevert verziója. Sokat nem vártam tőlük, talán éppen ezért leptek meg. Coverdale és stúdiós csapata ugyanis kiváló érzékkel tette földközelibbé a dalok hangzását. Levették az eredendően eszelős mennyiségű zengetőt a dobokról, kiemelték a basszusgitárt, és Sykes gitárjait is horzsolóbbá tették. Le a kalappal, több mint érdekesség! A végére feltették még a Here I Go Again rádiós változatát, amiben a Montrose/Heart-ütős Denny Carmassi dobol (ő aztán a '90-es években hivatalosan is WS-tag lett), illetve a Giantből Dann Huff gitározik és Alan Pasqua billentyűzik. Igazából sosem értettem ezt a verziót, hiszen az eredetihez képest a Sykes és Vandenberg által készített albumváltozat is rádiós volt, ez meg aztán tényleg a rádiós rádiósa, tiszta paradoxon. Utolsóként a Give Me All Your Love kislemez-verziója került fel, ami csupán annyiban különbözik az eredetitől, hogy Sykes szólóját kicserélték benne Vivian Campbellére. Ez nyilván a legkevésbé meglepő felvétel, mivel a kliphez is ezt használták anno.

A DVD egyfelől tartalmazza a négy eredeti klipet 5.1-es hangzással, a Here I Go Again alternatív videóját, de találni egy nyúlfarknyi koncertanyagot is, az 1987. október 15-i tacomai buliról: van itt félbevágott Crying In The Rain, ami Tommy Aldridge beékelődő dobszólójától indul, majd átvált egy meglehetősen sötétben tapogatózó Vandenberg-szólóba (túl nagy a kontraszt a Sykes által még a Slide It In turnén kifejlesztett giga-szólóhoz képest, utóbbi javára), a végén pedig jön a Still Of The Night, Coverdale nagy pillanata. Mivel profi kamerás bootleg a cucc, nyilván akadnak benne hibák, ám ettől függetlenül nagy élmény visszarepülni vele a színes gitárok, tupírozott sörények, megszaggatott trikók és köldöknél gombolódó farmerek világába.

Egy alapos dokumentarista videót is készítettek a kiadványhoz, amelynek egy 2017-es Coverdale-interjú adja a nagy részét, amihez korabeli interjú részletek is kapcsolódnak. Nem lövöm le a poént, de annyit elárulok, hogy sok apróságra fény derül a visszaemlékezésben, érdemes figyelmesen meghallgatni. Ha ez nem lenne elég, a zseniális Hugh Syme eredeti borítótervéhez hűen igazodó cucc igazán exkluzív kiállításúra sikeredett, Coverdale eredendő eleganciája a doboz minden négyzetcentiméterét áthatja. A 60 oldalas keményfedeles könyvben az előbb említett interjúk írott formában is fellelhetőek, és tele vannak eddig még nem publikált fotókkal Neil Murray basszusgitáros privát kollekciójából, valamint akkori magazin-címlapokkal, reklámokkal, de tartalmaz egy minden igényt kielégítő kislemez-regisztert is. Akad még széthajtható poszter az eredeti borítóról, valamint szövegkönyv nyomtatott és kézzel írott részekkel. A különálló, egyedi grafikákkal ellátott papírtokokba csomagolt lemezek esetében még arra is odafigyeltek, hogy a korongokat belső nejlontokokba csúsztassák, megelőzve a ki- és berakosgatással járó óhatatlan karcolódást. Nagy öröm ez a hozzám hasonlóan megátalkodott papírtok-ellenzők számára!

Nyilván a minőséget meg kell fizetni, nem olcsó a box. Zsigerien Whitesnake-ellenes feleségem például azt mondta a doboz láttán, hogy „ennyiért ezüst evőeszközöket lehet venni, baszki...″ Hát, lehet, de inkább eszem műanyag kanállal, csak ez a cucc legyen a polcon!