Shock!

A The Poodles kapcsán már megemlítettem, hogy néha hülye előítéletek miatt megy el az ember olyan dolgok mellett, amik egyébként neki valóak: a svédeknél a rettenetes név és a humoroskodó imázs volt az, amiért a remek tavalyi album előtt nem vette be őket a gyomrom.

Norvég kollégáik, a Wig Wam esetében nemcsak a félelmetesen ostoba elnevezés és az erőltetett tréfamesterkedés riasztott, hanem az is, hogy 2005-ben képesek voltak elindulni az Eurovíziós Dalfesztiválon, amire világéletemben a gáz, a gagyi és a vállalhatatlan kifejezések tökéletes szinonimájaként tekintettem. Innentől kezdve nem igazán tudott meghatni, hogy amit hallottam tőlük, az többnyire ott volt a szeren, jó időre elásták magukat előttem.

A sorban negyedik Non Stop Rock'N'Roll hallatán kénytelen vagyok feladni korábbi álláspontomat, az album ugyanis van olyan jó, hogy feledteti a banda eurovíziós kezdését. Egyedül az überciki, rossz gyerekkönyveket idéző borító mellett nem tudok elmenni fejcsóválás nélkül, és az sem túl rokonszenves, hogy 2010-ben képesek olyan művészneveken nyomulni, mint Glam, Flash, Teeny és Sporty... E vadhajtásokat leszámítva azonban a norvégok egy olyan anyagot készítettek, amire jó eséllyel az év végén is a dallamos hard rock mezőny idei kiemelkedő pillanataként tekintünk majd vissza.

A Wig Wam kapcsán biztosan nem fogok bele nagy fejtegetésekbe, ugyanis az égvilágon semmi újat vagy külön kielemzendőt nem csinálnak, egyszerűen csak a velük rokon fiatal északi alakulatokhoz hasonlóan megnyerő módon ugrálnak a stílus bejáratott kliséi között. Van itt egy jó adagnyi Def Leppard-szerű bombaszt, némi Sunset Stripről eredeztethető fésületlen nyegleség, nem kevés hagyományos skandináv dallamosság és rengeteg rágógumiként a fülbe ragadó riff, tempó, verze és kórus. Az arcok refrénérzékenysége eddig is kiugró volt, most is az, a legtöbb dalt már egy-két hallgatás után együtt nyomod Age Sten Nilsennel (akit azért sem fogok Glamként emlegetni), tényleg orbitálisan fogósak a dalok. Egyébként persze összességében is marha jól zenélnek, Trond Holter például végig olyan szólókat ereget, hogy arra minduntalan felkapja a fejét a hallgató. A nagyon leppardos vokálharmóniákkal nyitó Do Ya Wanna Taste It, a laza, csajozós Walls Come Down, a mélyebben dohogó Still I'm Burning, a Van Halen Hot For Teacher-e előtt tisztelgő, majd döbbenetesen húzós street rock témává fejlődő címadó nóta vagy a szellős Rocket Through My Heart tényleg bárkinek bejöhetnek, aki csak egy kicsit is kedveli az ilyesmit. A lírai dalaik viszont nekem már túl sziruposak (pedig ritkán mondok ilyet), és azt is kibírtam volna, ha a Chasing Rainbowsból kimarad a geil gyerekkórus.

Eurovíziós bohóckodás ide, hülye név oda, szánalmas borító amoda, a Non Stop Rock'N'Rollba zeneileg nem igazán lehet belekötni, a norvégok tényleg értik a csíziót. Ha a melodikus zenékre gerjedsz, csak ajánlani tudom.