Mivel régen minden jobb volt, tehát a tavalyi lemezek is jobbak voltak, ezért aztán úgy érezzük, hogy helye van még ilyenkor egy 2017-es albumnak az ismertetők között. A nemrég megismert Streamline nyomán eljutottam a Wildness bemutatkozó alkotásáig, amely a korábban említett csapat zenéjéhez képest jóval kommerszebb, épp annyival, amekkora különbség a '70-es és '80-as évek vége között is volt. A közös nevező Gabriel Lindmark énekes. Róla éppen azt tudom írni, mint a másik csapat kapcsán: adott a jó hangszín, a jó dallamérzék, és itt is okosan használja a hangját. Értelemszerűen ennél a zenénél kevesebb a bluesos felhang, több a magasabb regiszter.
Gondolom, nem meglepő azt mondanom, hogy a Wildness semmi, de tényleg semmi újdonságot nem mond el a műsoridő teljes egészét véve sem, mindössze klasszul felmondja a leckét, amelyet a tagság megtanult a dallamos hard rock tekintélyes örökségéből. Mint utaltam rá, ez az örökség javarészt a '80-as évek utolsó éveiig vezethető vissza, és valamiért – nem tudom, milyen tudatalatti hozta elő – az Alien neve ugrott be a hasonlítgató reflexek által. Jóllehet, arra a zenekarra szerintem már a zenészek szülei sem emlékeznek, de aki akarja, akár a YouTube-ról is illegalizálhatja a '88-as bemutatkozó lemezt, és egybevetheti a Wildness-szel. De bármelyik hasonló korú és státuszú csapatot segítségül lehet hívni, hogy képbe kerülj, miről is van szó 2017/18-ban, ha a skandináv gyökerekből indulunk ki.
Mivel ez a műfaj mára eléggé önismétlővé vált, manapság az is jó érzéssel tölheti el a hallgatót, ha legalább jól játsszák el a szokásos témákat, az énekes átéléssel adja elő a dallamokat, a gitáros becsülettel megtanulta és el is nyomja a figurákat, illetve a hangmérnök komolyan veszi a munkáját. A Wildness esetében ezek az alapnak számító vonások megvannak, a törekvés mindenképpen erősebb a langyos közepesnél, sőt, sőt, sőt, nagyon kellemes anyagot pakolt össze a svéd ötös. A csapat motorja amúgy Erik Modin dobos, aki azon kedvenceihez hasonló muzsikát szeretett volna alkotni, akik a műfajban meghatározók voltak tengerentúl és Európában: KISS, Def Leppard, Talisman, Europe, de nagy tisztelője a maiaknak is, mint W.E.T., Eclipse, Toto, Skid Row és neves társaik. Ilyen hatások mellett készült el két „kislemezük", a Stranger és az Alibi is, amelyek a bemutatkozó albumon is helyet kaptak. Utóbbi kicsit sem szűkölködik Journey-hatásokban, tobzódik a sokrétegű vokálokban és a teátrális szintikben, szóval a műfaj kedvelőinek fülét simán megcsáklyázzák az itt hallható melódiák. (Ha már Journey, akkor Houston, nézzétek meg Danny Macaskill videóját, az Imaginate című mesterművet, a Runaway című számmal nem is lehetne hangulatosabb ilyen jellegű kisfilmet készíteni.) A Stranger is vevőcsalogató recept szerint született, nekem a Brother Firetribe-ot juttatta eszembe első alkalommal, de ez a vonal nem is annyira kósza, végigkíséri az egész produkciót.
A „harminc éve ez rádiós sláger lett volna" kitétel szokott ilyenkor a legnagyobb dicséret lenni, és nem túlzás, hogy nem egy ilyen dalt találni a tizenkét tétel között. A Shadowland, a Collide, a már említett Stranger mind ezek közül valók, kinek hogy persze, de a negédesbe hajló kórusok kiválóan idézik a hajlakk-korszak velejét (Nagy Andorunk például valószínűleg inkább ragasztana sapkát macskaszőrből, minthogy ilyen jellegű zenékre táncoljon magában). A szólók is tetszetősek, ízlésesek, még majdnem azt is mondhatnám, sajátosak, ám mindössze a zenei keretek adják meg a stílust, kiütköző egyéniséget nem túlzottan vélek felfedezni bennük. De lehet, nem is kell manapság ilyet tudatosan kutatni, legyen elég az, hogy klasszak, illenek a dalokba.
Összességében olyan összeszedett, kerek, egységes lemez lett a Wildness bemutatkozása, hogy nem is tudok belemarni igazán, vagy ha tudnék, a zene kisugárzása rögtön elvenné a kedvem a szapulástól. Megvan minden eleme annak, ami ezt a muzsikát élővé, lélegzővé teszi, minden klisé és jól ismert fogás ellenére: jól felépített dalok, ügyes hangszerelés, megszerkesztett kórusok, kellemes hangszínek, tempó is rendben. (Aki megmondja, a Welcome The Night melyik lecke a rocktörténelemben, az kap egy tetsziket.) Azt mondom, ennél rosszabb panelzenét sose kapjunk!
Hozzászólások
Alapvetően egyetértek, de én még hozzátenném azt is, hogy nem igazán van kiemelkedő külső dalszerző/producer. Hol a mai Bob Rock, Desmond Child, Mutt Lange stb....
Ezekkel nagyon nincs egy ligában szerintem Kevin Churko és mondjuk Nick Raskulinecz.
Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mi működött a 80-as években annyira a rockzenében és bár 1-2 dolgot tuti ki tudnék emelni, de igazából nincs megfejtés. Talán egy. Ma nem igazán vannak olyan egyéniségek, mint a 80-as években. Itt nem a zenei technikára, tudásra gondolok, hanem, hogy nincs velük tele a média, hogy épp ki kivel dgott, melyik banda melyik hotelt vágta szét, vagy pl. mint a Scorpions esetében, vörösszőnyegen, hintón cipelik végig őket Budapest belvárosában. Ezek biztos hiányoznak a műfajból. Nincs meg az a "hű bmeg ezek ISTENEK" érzés egyik új zenekar esetén sem. Lehet, hogy abban is van igazság, hogy a műfaj nem kicsit túl volt tolva akkor, de ma meg már a kutya sem foglalkozik vele.