Szépen elmúlt 2017, de azért ahogy lenni szokott, némi utógyújtása még van. Szólt nemrég vezető bloggerünk, hogy tegyünk egy próbát a Streamline-nal, ha a The Night Flight Orchestra annyira tetszik, mert bár nem csereszabatosak, azért annyira nem állnak egymástól távol zenei értelemben, földrajzilag meg aztán semennyire. Svédek ezek a fiatalok is. Rögtön jelzem, hogy aki szereti a Deep Purple/Rainbow/gitáros-orgonás rockot, eleve bizakodóan tekinthet a csapatra, ráadásul a frontember, Gabriel Lindmark hangjában meg is bújik egy kis Ronnie James, ha nagyon akarjuk, de ha nem akarjuk, akkor sincs vész, önmagában is élvezetes a zenéjük.
Mint említettem, a Streamline zenéje mélyen a '70-es évek hard rockjában gyökerezik, csak az akkor divatos felállást erősítették meg két gitárral. A billentyűs kíséretet ugyanakkor egyáltalán nem nyomták el emiatt, végig dolgozik a dalokban, az elektromos orgona hangszíne uralkodik a több mint háromnegyed óra során. Miután először meghallgattam az albumot, leginkább a felszabadultság hangulata maradt meg bennem, mivel mindenféle erőltetettség vagy kényszeres retróskodás nélkül játsszák el a tizenegy dalt. Az ismerős atmoszféra megidézése teszi nagyon barátságossá ezt a zenét: kétségtelen, hogy ezek az akkordok nem Olle Lindahl gitárjából vagy Niklas Arkbro billentyűiből másztak ki először, már a Whitesnake is úgy vitte tovább a Purple örökségét, hogy azon se kellett agyalni túl sokat, de a svéd hatos teljesen mai megszólalással és lendülettel adja elő a tanultakat. A dallamorgia és a slágeres refrének pedig nagyon maivá teszik a muzsikát, és már a második hallgatáskor felszínre küzdik magukat.
A Blind a maga pumpáló lábdobjával, táncos ütemeivel ennek megfelelően azonnal kedvenccé vált. A már-már hajmetalos hangulatú Pay The Price további napfényt enged a nappaliba, nyugati parti módon brummog benne a basszus, értsétek, ahogy szeretnétek, bennem kicsit felidézte a Sunset Strip hagyományait. A The Good Samaritan című dalban szinte megjelenik Blackmore és Lord hologramja is, ahogy tolják az ipart a srácok, ez valószínűleg a koncertprogramjuk erős eleme lesz. Sietős tempó, erős basszus, felelgetős hangszerek. Amit az elején említettem, miszerint Dio is tiszteletét teszi Lindmark hangszálai között, a záró szerzeményben ütközik ki legjobban: a No Rest For The Vicar erős középtempójú, menetelős-galoppozós szám, a komplett albumnak is jó keresztmetszete, szépen is zárja le azt. Kicsit talán a 2nd Street tűnik gyengébb pillanatnak, ebben többszöri meghallgatás után sem találok kiemelkedő fogódzót.
A Streamline értelemszerűen könyékig turkál a blues rockban, a számok is ebben a felfogásban építkeznek. A gitározás gyakran hajlik ikerszólamokba, a szólók azonban a mai kor diktálta virtuozitással szólalnak meg. Mint írtam, a szintis kíséret erős, folymatosan hallani, olykor még a gitárok fölé is terül. A zenekar megszólalásáról maga a zenekar gondoskodott, és nincsenek is tapasztalat híján, ez teljesen egyértelmű. Fényes a hangzás, részletes a keverés, tényleg klassz, minden a helyén van. Aki kutakodni akar, annak nem is meglepetés az egység, hiszen Lindmarkot leszámítva a banda öt évvel ezelőtt, a Frontiersen keresztül már színt vallott: Diamond Dawn néven, Alexander Strandellel a mikrofonnál már alkottak, ám az kissé más világ volt a maihoz képest, akkoriban még meglehetősen karakter nélküli, tucat melodikus rockban utaztak.
Ha időben kapcsolok, nyilván szerepelne a Streamline a 2017-et összefoglaló listámon, viszont sosem késő bepótolni a mulasztást. Kíváncsi vagyok, meddig jutnak a svéd fiatalok a mostani formációval, mert a lelkesedés hallhatóan megvan, a lendület bizonyára vinné a fogatot, ezek után már csak az a kérdés, mennyire fogékony erre a stílusra a közönség. A kor divatja szerint a csapat Instagramon és Facebookon érhető el, Spotify-on is fenn van a portéka, honlapjuk nincsen már/még. Nosza, ellenőrizzétek!
