Shock!

Először is elmondom, eleinte miért esett kissé nehezemre szimpatizálni ezzel a zenekarral. Szerintem át fogjátok érezni a dolgot... Adott négy fiatal talján titán, akik közül a frontember egy popszakmából lenyúlt arc, aki makulátlanra epilált mellkasát mutogatva, gondosan kiszedett szemöldökeivel kérkedik ránk a fotókról.

A vak is látja: legalábbis Adonisznak képzeli magát, azt pedig biztosra vehetjük, hogy ha poénból meglengetnénk előtte bármely black metal banda poszterét, helyből tótágast állna a rémülettől. S ha már otthonául a pop szolgál - no, hát a hangja is inkább odavaló. Nem állítom, hogy eleve gáz a csávó, mert ez nem igaz. Orgánuma lágy és szelíd ugyan, de ettől még korrektül énekel, az angolja sem fülsértő - csupán azokon a helyeken hozza rám a heveny hasmarsot, ahol hímringyósan picsogóra és édi-bédi kedveskére vált. Az örökkévalóság kedvéért nevén nevezem: ő Alexx Hall. A Wonderland muzsikája egyébként afféle átmenetet képez a műfajok között. Ismertetőjük sem rejti véka alá: ez bizony rock-pop-metal. Nesze nekünk. Rosszcsontok lehettünk, ha ezt hozta a milkanyuszi!

Hogy ennyi elegendő is a borzalmak taglalásából? No rendben, térjünk át a zenei részre... Pozitívumként említhetem: hallhatunk gitárokat, méghozzá egészen épkézláb megszólalásban. A dobokat is hús-vér fickó ütlegeli, időnként egészen derekas, szpídes tempókba hergelődve. A melódiák mindvégig kellemesek, hallgatékonyak. Találkozunk sok-sok-sok szintivel és elektronikus kütyüzéssel, ami aligha meglepő - elvégre ez egy pop-hibrid, vagy mifene! Ehhez képest szintén jópont, hogy az album megfordult a Finnvox stúdióban, illetve a srácok korábban egy Savatage-tribute albumon is közreműködtek.

A legérdekesebb, hogy hiába forgatom látványosan a szememet, a dalokat egyszerűen nincs értelme lepocskondiázni. (Nem mintha ez bármikor szándékomban állna.) Lájtos a cucc, naná, hogy az, de még ennek ellenére is képes villanni itt-ott. A kezdés (Last Time my Memory) nem olyan rossz, majd a mögötte nyomuló The Call of the Dawn sem ejt rajtunk halálos sebeket. Bár metalosabb volna! Akkorát szólhatna, mint az ágyú... Ha el tudjuk fogadni Alexx helyenként nyálas stílusát, akkor marad a muzsika élvezete - ami márpedig élvezhető. Aki mást állít, túlságosan szemellenzős. A Raise your Wings ismét egy jól eltalált, fülbemászó dallammal megáldott nóta. A trance-hangulatú fél-ballada, nevezett Winter Silence érdekes darab, a farvizén igyekvő No Resurrection pedig ismét egy bólogatós, tempódús szerzemény. Ezt legfeljebb a trance-speed metal (mi van???...) The Promise képes túlszáguldani.

Képmutató lennék, ha azért cseszegetném őket, amiért olyan énekest választottak, amilyet. Ha egyszer nincs elég dögös hangú metal dalnok Csizmaországban?!... Azért sem szólhatók meg, mert ilyen zenét gyártanak. Ha nekik ez tetszik? Az igazat megvallva, hallottam már sok rosszabbat. A Wonderland produkciója legalább dugig van dallamokkal, jól szól és nem okoz rémálmokat.

A keménykedő metal orgánumok feltehetően égre-földre gyalázzák és lehúzzák őket, elvégre hogy nézne már ki?!... Én inkább tolerálok és erre biztatok másokat is. Tartsuk nyitva a fülünket és az elménket egyaránt.