Ha klasszikus power metalról van szó, alighanem én vagyok az a lény, aki a leggázosabb anyagból is megpróbálja kimazsolázni a legcsekélyebb pozitív, értékelhető részeket is, hogy minél magasabb pontszámot kicsikarjon egy-egy albumból.Azt hiszem, most vért fogok izzadni!
A New York-i Zandelle tipikus, inkább európai jellegű heavy metalt játszik. Zenéjüket nem hasonlíthatom sem a Hammerfall muzsikájához, sem a Manowaréhoz, mert mindkét irányban erősen sántítana a dolog.
A bajom voltaképp egyetlen szóval kifejezhető: dögunalom.
Nem jellemző rám, hogy egy metal album hallgatása közben víziló méretű ásításokat küldök világgá, majd mély kómába zuhanok - ám félő, ezúttal meg fog történni az elképzelhetetlen...
Bár meglehet: türelem kérdése az egész. Egy-egy nóta közben ugyan hirtelen felpattannak a szemeim és pislogok párat bárgyún, mert a fiúk beletapostak a gázba és végre csipetnyit érdekessé válik az anyag.
Ez az a banda, ahol minden átlagos. Hiába szaglászunk nagyítóval, akár egy vérbeli Sörló Holmész, az eredetiségnek, az önálló hangnak nyomát sem leljük. Átlagosak a nóták, átlagos a hangzás, átlagos az énekes, a vokálok... A nóták hol kapkodón száguldoznak, hol mélán hömpölyögnek tova. Időnként olyan érzésem támad, mintha visszavándoroltunk volna a nyolcvanas évek közepe tájára...
Ikerszólók is akadnak - látott már ilyet a világ? Az énekes olykor King Diamondnak (?) képzeli magát. S a borzalmak netovábbja: az albumon a ballada csaknem a leghosszabb nóta a maga 7 percével. Brühü... Az utolsó, címadó szerzeményben végre némi fantáziát is találtam, de kellett is, mert a fiúk tizenkét percen keresztül nyúzzák vele a Kedves Hallgató hallójáratait.
Harmatos teljesítmény, hiába a borítón rémisztgető hegyes fülű, izmos-karmos, denevérszárnyú sátánfajzat.
Aki mindazonáltal kíváncsi egy teljesen átlagos, kihívásoktól és meglepetésektől mentes metal anyagra, azt nem kívánom lebeszélni a Zandelle produkciójáról. Dallamos, meglehetősen kemény cucc, elfogadható énekkel - de gyerekcipőben totyogó ötletességgel.
Hallottam már rosszabbat is. De jobbat szerencsére sokkal többet...
(Megjegyzem: egy német szaklap erősebben rájuk kattant, mint rosszmagam. Náluk még kilencest is kaptak...)
