Egészen a tavaly szeptemberi koncertig csak a perifériámon létezett az egész Zeal & Ardor-jelenség, és bár hallottam annak idején az elvileg kettes sorszámot viselő, mégis definitív debütnek tekintett Devil Is Fine-t, amúgy angolosan elléptem a kihívás elől. Jómagam is a black metal felől érkeztem ebbe az utcába, akárcsak a Z&A agya, Manuel Gagneux, de nem éreztem okvetlen szükségét annak, hogy az eredendő ősborzalmat a fekete spirituálék világával vegyítve hallgassam. A „zenekar" sztorija nevetségesen tökéletes példa arra, hogyan lesz az alkalmi gegből underground szenzáció, majd végül komplett produkció. Amit viszont ősszel tőle/tőlük láttam, azt nem lehet vállrándítással, esetleg kényszeredett félmosollyal elintézni – ezt a műsort ma már a Roadburntől kezdve a Montreux-i Jazz Fesztiválig (!!!) tárt karokkal fogadják, és korántsem egynéhány tragikus félreértésből fakadóan.
A legjobb dolog az egészben, hogy a Zeal & Ardor úgy válik lassanként headliner attrakcióvá, hogy a mai napig megőrizte minden konvenciót kiröhögő attitűdjét, és az avatatlan fülekből pillanatok alatt képes vért csapolni. Legyen bármilyen a hozzáállásod, sosem lehetsz biztos benne, hogy nem az évtized zenei átverésének dőltél be éppen. A magam részéről megkockáztatom, mutogassanak bár rám ujjal az utcán, vagy adjon romlott farhátat a hentes – van itt miért kapargatni a felszínt, ez a különös gyümölcs valódi kincset rejt a mélyén. Mondanom sem kell, a recept alapvetően nem változott, legalábbis közel sem annyit, mint az én hozzáállásom. Talán tényleg elég volt ehhez Mr. Gagneux fröcsögő nyálában megfürödnöm, avagy egyszerűen látnom/hallanom kellett mindezt, hogy higgyek a perverz kis fúzió működőképességében. A Stranger Fruit képében most aztán teljes erővel sújt le a faszkorbács.
A Devil Is Fine szűk 25 perce is alaposan kikezdte az ember idegrendszerét, és e tekintetben a Stranger Fruit háromnegyed órája már tényleg az elviselhetőség szélén táncol, legalábbis ha húzóra szeretnéd üríteni a poharat. Még csak változatosabbnak sem mondanám a jelenkori műsort, egyszerűen csak többet, szebben elosztva kapunk ugyanazokból a szélsőségekből. Örvendetes az élő dob megjelenése, hasonlóképpen Zebo Adam és Kurt Ballou jelenléte a keverőpult mögött, hiszen mindezek együtt tényleg képesek egy nagyobbat lökni a már így is szépen haladó szekéren. A lemezcím természetesen Billie Holidayt parafrazeálja, a felvezető klip bevallottan David Lynchtől vesz kölcsön, de nincs ezzel baj, amíg a termék magabiztosan áll a saját lábán. Ebben a mostanság tomboló fülledt nyári hőségben pedig talán jobb sem kell, hogy megfelelő hangulatban ugorjunk neki a gyümölcszabálásnak.
Két eset lehetséges: 1. még sosem hallgattál Zeal & Ardort, és ez esetben a spoilerezéssel tartanám egyenértékűnek azt, ha ennél többet mondanék, 2. már tudod, mire számíts, és a megjelenés napján szépen rá is vetetted magad a vértől iszamós koncra. Ha pedig netán csak kíváncsi vagy, mindenképpen hallgass bele a Ship On Fire-be, és ne hibáztass semmiért.
A Zeal & Ardor november 13-án ismét Budapesten, ezúttal az Akváriumban koncertezik. Részletek itt.
Hozzászólások