Gene Simmons-ról egy dolgot biztosan tudunk (azon kívül persze, hogy milyen sármos): kegyetlen, gátlástalan, ugyanakkor zseniális üzletember, aki évtizedek óta hihetetlenül profi módon irányítja a Kiss gépezetét. Ha kizárólag a profitot nézzük a zenekarral kapcsolatos üzleti húzásaiban, mindenképpen el kell ismernünk kompetenciáját.
Tisztán a művészi oldalt vizsgálva már lehetnek fenntartásaink: pofátlanul sok, ugyanazokról a dalokról az ezredik bőrt is kínkeservvel lenyúzni kívánó, válogatás-jellegű kiadvány jelent meg a Kiss-től a maszkos tagság újra-összejövetele óta és persze a banda körüli sok szarkavarás sem tesz túl kellemes benyomást a mezei Kiss-szimpatizánsokra, így rám sem. Mivel nagyon régóta húzódozik már egy bizonyos Alive IV. koncertanyag megjelentetése, sejteni lehetett, hogy maga Simmons mester is tisztában volt vele, hogy többször már nem szúrhatja ki a rajongók szemét egy szimpla koncertválogatással: az Alive IV.-nek, akármikor jöjjön is ki, nagyon nagyot kell szólnia és a legszkeptikusabb hangokat is el kell tudnia hallgattatni. Gene tehát töprengett és töprengett, mivel robbanthatna olyan hatalmasat, mint még sose. És fellobbant az isteni szikra: egy monstre Kiss koncert nagyzenekarral - igen, egy ilyen kaliberű esemény méltó lehet arra, hogy Alive IV.-ként megörökítsék! A választás a Melbourne-i szimfonikus zenekarra esett, a nagy találkozás megtörtént és íme, alig háromnegyed évvel később kezünkben az eredmény, amely méltó lett a Kiss nagyságához.
A találkozás létrejötte, körülményei; a próbák; a teljes felkészülési folyamat és minden egyes, a koncertet megelőző esemény és számos kulisszatitok megismerhető és nyomon követhető egy korrektül összeállított kis werkfilmben - ezzel nyit a DVD, tehát a koncepció szinte teljesen megegyezik a 96-os unplugged videojával (de jó lenne azt is DVD-n látni!). plusz ezekhez kapcsolódnak a bónuszanyagok is (TV-show interjú+fellépés, ilyesmik). Mindezután kis csavar van a történetben, mert ez a bevezető filmecske egyenesen a koncert harmadik felvonásába torkollik, amikor is a bemelegítő muzsikálás után végleg asszimilálódott a két világ, a hard rock és a szimfonikus zene. Az első lemez így ér véget, majd a második DVD-n a buli teljes hosszúságú felvételét megnézhetjük: első, második és harmadik felvonást együtt - tehát az előbb említettet még egyszer. Gyanítom, Simmons mester keze van ebben a dologban is: barátunk mindenáron duplára akarta kihozni a kiadványt, mi pedig vásárláskor valóban örülünk, hogy két DVD-t is kapunk, otthon azonban kiderül, hogy tulajdonképpen egy kicsit azért átvertek. Gene Shylock...
Na, mindegy, végső soron úgyis mindig a zene számít és az is van bőven. És micsoda zene! Az első felvonás egy "sima" Kiss-blokkból áll, hét klasszikussal (Deuce, Strutter, Let Me Go Rock'n'Roll, Lick It Up, Calling Dr. Love, Psycho Circus), egy remek formában lévő csapattal és óriási hangulattal, ami azonnal magával ragadja az embert: fantasztikus látni a teltházas Melbourne-i stadiont, a hatalmas színpadot; érezni a színpadról sugárzó pozitív energiát - és micsoda dalok ezek! Paul Stanley hangja mit sem kopott és visszahúzódóbb sem lett a fiú, ugyanolyan showman maradt annyi év után is; Simmons sem változott a színpadon; de Peter Criss fiatalos lendülete különösen meglepett, főleg, hogy azt hittem, még idén is Eric Singer ült a dobok mögött. Ace Frehley posztján viszont volt változás, helyét és maszkját egy bizonyos Tommy Thayer vette át és a gitárt is rendkívül magabiztosan kezeli, Frehley maga sajnos már biztos nem volna képes ilyen fegyelmezetten összpontosító játékra...
Következik egy unplugged blokk, itt pedig már bekuccan némi szimfonikus segédlet. Ebben a részben 5 dal kapott helyet: Peter Criss nagy pillanata a Beth, amelyet nagy élmény eredeti hangszerelésben hallani élőben, majd Stanley és Simmons jutalomjátékai következnek a Forever (!) és a Goin' Blind nóták "személyében". Végül pedig a Sure Know Something és az Ausztráliában kötelezően játszandó Shandi zárják a második felvonást.
Az igazi nagy dobás pedig a harmadik felvonás, itt kapcsolódik be a játékba a teljes, 60 fős nagyzenekar és a Detroit Rock City-vel egy őrületes nagy buli veszi kezdetét és a hátralévő időben egész a Rock And Roll All Nite-ig csak táthatjuk a szánkat. Mert az egy dolog, hogy ugye a rock és klasszikus zene párosítása mindig nyerő kombináció, hiszen itt egyesül a két legkifinomultabb, legigényesebb valaha is létezett zenei irányzat; de hát az már tényleg nagyon súlyos, hogy karmesterestül-zenekarostul-kórusostól mindenkit Kiss-maszkba bújtattak, még a Great Expectations-nél (játszották egyáltalán élőben ezt az eredetileg is szimfonikus számot valaha is?) besegítő gyerekkórust is. :-) Csípem, ha a rockzenekarok pihent agyúak... Meg hát gondolom, mondani sem kell, hogy van vérkapszula a God Of Thunder-nél, van tűzijáték dögivel, sőt Stanley át-"síliftezik" a közönség felett valahová baromi messze, ott marad egy kicsit, majd vissza. The show goes on...
Ez a DVD óriási ajándék a Kiss-rajongóknak, zenei csemege a vájtfülű hard rockereknek és frenetikus élmény a házimozizóknak. Lehet bekészíteni popcornt, sört, léggitárt és Rock And Roll All Nite!
