Shock!

Nincs szükség a Grammy-díj felemlegetésére ahhoz, hogy Peter Gabriel húsz éve rögzített koncertfilmje kapcsán előhúzhassuk legmodorosabb jelzőinket: e felvételnek a Klasszikushock rovatban járna alanyi jogon a hely. Jelen esetben mégis egy tavalyi adósságunkat törlesztjük, amikor megemlékezünk a Secret World Live DVD felújított kiadásáról, mely jelen formájában már a HD-korszak néha értelmetlenül magasra srófolt elvárásait is bőven kielégíti. Azok számára, akiknek az eredeti felvétel hangban és képben a mai napig is hibátlannak hat (jómagamat is ide sorolva), a felújítási munkának inkább csak a füstje látható, ám ha ez kell ahhoz, hogy a YouTube-generáció számára is fogyaszthatóvá váljon a múlt század egyik kuriózumnak számító zenei csemegéje, legyen hát üdvözölve a szándék. Ettől még persze a leesett állú csodálat nem fordul át kritikába, az csupán a látszat.

Két koncertet rögzített a stáb a modenai Palasport Nuovoban, az Us album turnéján, az eredetileg 1994-es kiadású mozgóképet ebből gyúrta össze François Girard rendező, közel két óra műsoridőben. Ami itt megörökítésre került, az egyszerre egy kolosszális koncert és színházi előadás, professzionális termék és önfeledt paródia, egymást támogatva. Gabriel vizuális partnere Robert Lepage volt a koncepció életre álmodásában, mely teatralitásában és méreteiben az anno még a Genesis frontembereként színpadra vitt The Lamb Lies Down On Broadway legendás performanszát idézte meg. A zeneszerzőként ekkor már önállóan is régóta elismert, a So albummal pedig mainstream popsztárrá vált, kiismerhetetlen és a technikai újdonságok iránt töretlenül lelkesedő művész ezen a turnén újra saját közegébe ereszkedett tehát vissza. Egy magamfajta színpadtechnikai laikus számára is nyilvánvaló, hogy a deszkákon álló zenészek valóban csupán a jéghegy csúcsát jelentik a produkcióban: kivételesen nagy létszámú technikai személyzettel és embertelen mennyiségű előkészítő munkával lehetett csak mindezt stadionméretben tető alá hozni. A végeredmény már-már bántó tökéletessége persze hasonlóan kifinomult utómunkát feltételez (az énekhang esetében egyértelműen), ez ellen azonban én sosem ágáltam, ezt a felvételt pontosan így kellett az utókorra hagyni, hiszen jelentősége messze túlmutat a pillanat megörökítésén.

Az előadáshoz két színpad épült, egy kör és egy négyszög alaprajzú (ezeket mozgójárda köti össze), mely az emberi kapcsolatok női és férfi térfelét szimbolizálja, amint a műsor vezérfonalát is ebből a sikamlós anyagból szőtték. Sikertelen házassága és családjának szétesése okán Gabrielnek persze bőven volt erről a témáról személyes mondanivalója az Us album megjelenése tájékán, a dalokba is belefogalmazott kétségeivel és kínjaival azonban élőben csodálatos módon bánik: a rettentő súlyos érzelmi alapokra olyasvalamit épít, amivel nem nyomja agyon a közönségét, sokkal inkább egy alternatív valóságot tár fel. Az elcsépelt, hatásvadász klisék nála megmaradnak emberinek, így a permanens libabőrön felül a színpad alól előbújó fa körül eljátszott Blood Of Eden és az énekes felé fordított fejkamerával rögzített Digging In The Dirt egyértelmű érzelmi csúcspontoknak számítanak, korábban perfekt módon felépített hangulati íveket fokozva katarzissá. Fontos tényező persze az is, hogy a főszereplőt nem csupán lazán csúcskategóriás, mindemellett színpadképes zenészek kísérik, de ezek az emberek a barátai is, legtöbbjükkel szólópályája kezdete óta együtt muzsikál. A már ekkor is világzenébe hajló, kortalan, fúziós muzsikát a döbbenetes vokális teljesítményen túl az ellenállhatatlan groove hajtja előre, nem véletlenül mondta Peterről egykori partnere, Mike Rutherford azt, hogy örökre egy frusztrált dobos maradt a karrierjét egykor valóban ütőhangszereken elindított zseni.

A négy égtáj felé egyszerre grimaszoló, a dal agyonjátszott mivoltát meghazudtolóan feelingkirály Sledgehammer orgazmusa után a turné címadó dala mást nem is tehet, mint sötét mélységek felett egyensúlyozva lezárja a műsort, a főhős „elcsomagolja” zenészeit, majd a körszínpad kupolája ráereszkedik. A ráadás ehhez képest már jutalomjáték, ünnep és ajándék, ahogy maga a kiadvány is az, legyen szó bármelyik kiadásról. A 21. század még mozgósítható lemezvásárlóit az Eagle Vision most egyebek között az eredeti összeállításból kimaradt Red Rain nótával és a háttérmunka méltó dokumentálásával próbálja előcsalogatni, de a lényeg mindenképpen az, hogy ez az előadó-művészeti alapvetés mindenki számára, kompromisszumok vállalása nélkül is elérhetővé lett.

Ez itt maga az Ember. Érzékeny, érzéki, szexi – és mosolyog.