Shock!

Múlt héten kivételesen nem a Testamenttel, hanem saját triójával érkezett Budapestre Alex Skolnick. A '80-as évek második felében a thrash műfaj csodagyerekének számító szólógitáros ebben a formációban nem metalt, hanem jazzt, illetve jazzesített rockfeldolgozásokat játszik, és ha már Alex itt volt, megragadtuk az alkalmat arra, hogy leüljünk vele egy igen hangulatos, alapos beszélgetésre. A gitáros rendkívül kedélyesnek és barátságosnak bizonyult a csevej során.

Tudom, hogy gyerekkorodban a legnagyobb kedvenceid a KISS és a Van Halen voltak, de kiknek a hatására kezdtél el érdeklődni a jazz iránt?

Mindig is nagy rajongója voltam Al DiMeolának, az ő zenéje azonban inkább egyfajta rocknak tűnt számomra. Aztán láttam Miles Davist a tévében, és ő is óriási hatással volt rám. Aztán John Scofield gitározása is, meg Mike Stern játéka. A harmadik Testament-lemezt a Fantasy stúdióban vettük fel, és a cég, amelyik üzemeltette, lemezkiadóként is működött. Ebben az időben pedig épp felvásároltak egy csomó kis jazz-kiadót, és kiadogatták a régi nagylemezeket CD-formátumban, azok ugyanis korábban csak bakeliten voltak elérhetőek. A mellettünk lévő stúdiószobában pedig véletlenül elkaptam a legzseniálisabb szaxofon-szólót, amit életemben hallottam. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy bárki így tud játszani. Olyan érzés volt, mint amikor először hallottam az Eruptiont Eddie Van Halentől. Azóta sem volt rám zene akkora hatással. Később aztán megtudtam, hogy John Coltrane volt az, és ugyan csak remaszterizálás folyt, mégis olyan érzés volt, mintha ott lenne a szobában, és a közvetlen közelemben muzsikálna.

Mikor aztán eljöttél a Savatage-ból el is mentél jazzt tanulni. Nem volt fura egy évtized profi zenész-karrier után visszaülni az iskolapadba?

Nem gondoltam ilyesmire, abban viszont biztos voltam, hogy van értelme a dolognak. Még harminc sem voltam akkor, de úgy gondoltam, ez körülbelül az utolsó lehetőségem, hogy másféle zenét tanuljak, hogy bővítsem a tudásomat. A jazz egészen másfajta gitározást igényel, teljesen más szintet is jelentett. Mindenképpen bele akartam tanulni.

Találkoztál negatív előítélettel a Testament miatt?

Igazság szerint sokkal több segítséget kaptam, mint amire számítottam. Amikor elkezdtem a sulit, kiderült, hogy a tanulók között sokaknak vannak metallemezeik, és Testament-rajongók is akadtak köztük. Még a szaxofonosok között is akadt, aki szerette a lemezeinket, de a gitáros Mike Moreno, aki azóta a jazz-színtér igen komolyan megbecsült alakja lett, igazi rajongónk volt, ami hihetetlen. Mike aztán rengeteget segített nekem. A dobosom, Matt, akivel aztán ezt a triót is összehoztuk, szintén mondta anno, hogy „Tudom ám, ki vagy!" (nevet) Szóval sokan voltak úgy vele, hogy mit csinál itt ez a fickó, de aztán hamar kiderült számukra, hogy komolyan veszem a dolgot, és van értelme annak, amit csinálok. Metal- és jazzgitáros vagyok, ezáltal pedig reményeim szerint sikerült kialakítanom a saját stílusomat.

Mattet és John Davist, a trió első nagybőgősét is a suliban ismerted meg?

Igen, mindketten annak a programnak voltak a részesei, ahová én is jártam. És természetesen nem terveztünk bandát alakítani, csak így alakult a dolog. Kezdetben ugyanis egy electric jazz formációt akartam, Miles Davis hasonló zenéi nyomán, meg funkos dolgokkal, a '70-es évek hatásaival. Ez lett végül a The Skol-Patrol. De nagyon nehéz volt koordinálni a dolgot: öt zenész játszott a bandában, köztük két fúvós. Ezzel szemben az simán csak móka volt, amikor elkezdtem Mattel és Johnnal játszani. Sőt, igazából még John előtt is volt egy bőgős, de mindegy. Szóval ez csak lazulás, szórakozás volt, nem is vettük komolyan. Minden tök természetesen, magától történt, viszont azt vettem észre, hogy olyan barátaim, akiknek adok a véleményére, elkezdték mondogatni, hogy haver, jók vagytok, bocs, de ez jobban bejön, mint a The Skol-Patrol. Végül aztán felvettünk egy lemezt is, és úgy voltam vele, hogy majd utána folytatom a másik vonalat is, de aztán olyan simán ment minden – csak három zenész, kevés macera, semmi nyűg –, hogy a The Skol-Patrol el is halt.

John miért lépett ki két év után?

John és Matt is fiatalabb nálam. John a húszas évei elején járt, amikor az első lemezzel turnéztunk. A kedvenc bandája a Radiohead volt, és inkább ilyesfajta zenét akart játszani. Ugyan kiváló jazz-bőgős, mégis ebbe az indie irányba indult el, és volt is egy zenekara, de sajnos nem igazán jöttek össze neki ezzel a csapattal a dolgok. Később aztán stúdiós session-zenész lett belőle. Emellett keverősként is dolgozik, az első lemezünknél is ő végezte ezt a melót, és egy csomó jó anyag kerül ki a kezei közül most is. A brooklyni Bunkerben melózik egyébként. Ugyan elég komoly sokat tett hozzá a banda hangzásához, nem volt köztünk rossz érzés, mikor elment. Nathan személyében pedig megtaláltuk a helyére a tökéletes embert.

Nathan is abban a programban tanult, amiben ti?

Nem, ő és Matt gyerekkoruk óta ismerték egymást. Mikor John kiszállt, volt egy turnénk, ahol még nem Nathan játszott velünk. És ugyan az a bőgős srác is rendben volt, mégis valahogy átmenetinek éreztem azt a felállást.

Hogyan választjátok ki a feldolgozásaitokat?

Minden a dallamokon múlik. Mindig olyan dalokat választok ki, amelyeknek nagyon jó és jellegzetes dallamvilága van.

Beszéljünk kicsit a pályafutásod más, kevésbé ismert fejezeteiről is! Hogy kerültél például anno a Savatage-ba?

Mindig is nagy rajongójuk voltam, és miután Criss Oliva meghalt, szükségük volt valakire, aki feljátssza a Handful Of Rain szólóit. Végül aztán a turnéra is ott ragadtam, és ha pár évvel korábban történik a dolog, szívesen maradtam is volna, de az időzítés nem volt jó. Ekkor már egyértelmű volt számomra, hogy teljesen a jazzre és a tanulásra akarok fókuszálni.

Azért Ozzyhoz még beszálltál...

Igen, egy hétre! (nevet) Ozzyval szívesen maradtam volna, de szerintem Sharon valaki olyat akart, aki Zakk Wylde karaktere. Tudod, egy rock and roll vadembert. Én viszont inkább a Randy Rhoads-vonalat képviseltem, bár szerintem elég jó rock and roll előadó is vagyok. (nevet) Összesen egy bulit játszottam velük, amiről egy szám fent van a neten, Sharonnak meg megvan az egész videó, de nem hiszem, hogy bármikor is napvilágra kerül majd. Pedig én is szívesen megnézném! (nevet)

Volt egy Attention Deficit nevű projected is.

Igen, azt a Magna Carta kiadó hozta össze. Mindenféle muzsikusokat szerveztek be hozzá, többek között Terry Bozziót, Tony Levint. Steve Stevens is részt vett benne, ahogy Mike Portnoy barátom is, akivel később a Metal Allegiance projectben is együtt muzsikáltunk. Minden résztvevőnek eléggé más volt a zenei háttere és mindenki eléggé be is volt táblázva, de nagyon jól működött a dolog. A kiadó szeretett volna turnét is, de nem biztosítottak hozzá megfelelő feltételeket. Szerintem túl rövid idő alatt akarták visszaszedni a befektetett pénzt, így nem lett a dologból semmi. Az a véleményem, ha megfelelő feltételeket szabtak volna, illetve megvárták volna, amíg mindenki lerendezi a korábban már bevállalt egyéb kötelezettségeit, akkor lehetett volna turné is. Sokan szeretik amúgy azokat a dalokat, engem is állandóan kérdeznek róluk.

Néhány évvel ezelőtt egy The Bestiary nevű projecten dolgoztál, ami spoken word musicalként került meghatározásra. Ez tulajdonképpen mit takar?

Van egy barátom, aki irodalom professzor, de a '70-es években maga is zenész volt. A hatvanas évei elején jár, és íróként is igen megbecsült. Rengeteg története van, és az ezeket tartalmazó sorozat címe The Bestiary. Volt pár közös fellépésünk, ahol ő mesélt, én pedig a háttérben gitároztam, de több volt ez halk háttérzenénél, mert a játékom összhangban volt a történetvezetéssel. Beszéltünk róla, hogy készítünk lemezverziót is, de ez egyeztetési problémák miatt még nem történt meg.

A lemezeken kívül rengeteg egyéb dologba is belevágtál. Írtál zenét többek között kutyakiállításra, illetve galériáknak is.

Igen, néha csinálok ilyesmiket. Először egy egyiptomi festő kiállítására írtam zenét, ami folyamatosan ment a hangszórókból, míg a kiállítás nyitva volt a látogatóknak, aztán Doug Melini barátom, aki szintén festő, kért fel, hogy élőben játsszak a bemutatóján. Van egy másik barátom, aki pedig tévéműsorokhoz ír zenét, viszont nincs otthon a jazz világában. Ehhez a kutyás dologhoz valami jazzes dolgot akart, szóval megkért, hogy segítsek, és közösen össze is raktuk, amit kellett.

Szereted amúgy a kutyákat?

Imádom őket, viszont macskám van, mivel egy macska könnyebben összeilleszthető az életvezetésemmel.

Ha csak egy dalt választhatnál a karrieredből, ami valamely személyes ok miatt a legfontosabb számodra, melyik lenne ez?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Azt hiszem, mindenképpen valamelyik korai Testament-számot választanám, mivel minden másnak ezek a dalok nyitottak ajtót. Talán a Burnt Offerings lenne a kiválasztott, mert ez olyan riffekre épül, amiket még a középiskolában írtam. Ez volt az első olyan dal, amit én hoztam a zenekarba, és ugyan azóta rengeteged fejlődtem, harminc évvel később még mindig beszélünk róla, ami nagyon jó érzés számomra.

Mikor élőben szólózol, mindig előre eltervezed, hogy mit fogsz játszani, vagy csak hagyod magad szabadon improvizálni?

Az attól függ. Az AST-vel igyekszünk minden este másképp játszani a számokat. Persze vannak bizonyos ötletek, állandó alapok, amiket játszom, amik átvezetnek egyes részekből a következőbe, de ezek között igyekszem minden este új dolgokat bedobni. A Testament esetében azonban épp ellenkező a dolog, ott ugyanis a rajongók minden este ugyanúgy akarják hallani a dalokat és a szólókat, ahogy azokat anno lemezre vettük. Pici improvizációs blokkoknak persze a Testament esetében is van helye, de ott mindig nagyon pontosan meghatározott, hogy a végén melyik hangra kell visszaérnem. Szóval kicsit azért variálom a szólókat, de nem nagyon, hogy azok minden dal esetében felismerhetők maradjanak. Különben a rajongók biztos dühösek lennének! (nevet)

Néhány évvel ezelőtt egy iraki banda mellett producerkedtél. Ez hogy jött össze?

Igen, a banda neve Acrassicauda, és igazából én találtam rájuk. Róluk szólt a Heavy Metal In Baghdad című dokumentumfilm. Egy barátom a Vice magazintól szintén részese volt a film promótálásának, és ő küldte el nekem is a filmet. Később aztán áttelepültek Törökországba, és mikor a Testamenttel a törököknél játszottunk egy fesztiválon, elhívtam ezeket a srácokat. Ha jól tudom, nagyjából egy évvel később aztán engedélyt kaptak rá, hogy menekültként Amerikába emigráljanak. Az első kiadványukat együtt vettük fel, és ma is jó barátaim. Szó van arról is, hogy velük és a Slipknot dobosával szervezünk valamiféle jótékonysági eseményt is közösen a menekültek megsegítésére.

Mi az élet értelme?

Rossz embert kérdezel. (nevet) Természetesen mindenkinél más és más, úgyhogy ez egy nagyon hosszú válasz is lehetne. A magam részéről azonban elég egyszerű: próbálja csinálni valami őszinte és értelmes dolgot, ami örömet okoz. A zene pedig tipikusan ilyen: nem csak arra hat pozitívan, aki játssza, hanem arra is, aki hallgatja. Számomra a zene az élet nagyon fontos része, de rajta kívül is van még rengeteg minden az életemben.