Shock!

Június 3-án ismét Budapesten lépett fel a New York-i Anthrax, ezúttal az Iron Maiden vendégeként. Scott Ianékről mostanában végre elmondható, ami a megelőző másfél évtizedben nem igazán volt jellemző rájuk: kiemelkedően jó szériát futottak a 2011-es Worship Music album megjelenése óta, és ennek megfelelő lendülettel vetették bele magukat a következő nagylemez munkálataiba. Az új album valamikor 2015 elején jöhet ki, így kicsit még várnunk kell rá, de Scott Ian gitáros mindenesetre igen magabiztosnak tűnt a zenekar friss szerzeményei kapcsán. Úgy alakult, hogy a buli napján egyedül mi ülhettünk le a banda főnökével a Budapest Sportarénában egy rövid beszélgetésre.

Eléggé bejáratott párosnak számítotok az Iron Maidennel...

Igen, legelőször még 1988-ban, a State Of Euphoria turnén játszottunk együtt, az európai Monsters Of Rock fesztiválokon. Marha jó volt. Azóta sok év eltelt, valóban rendszeresen koncertezünk velük, jó haverok vagyunk, a közönségük pedig szerencsére tisztában van az Anthraxszel. Én magam is nagy rajongó vagyok, szóval én meg pontosan tisztában vagyok vele, hogy a Maiden-rajongók jó arcok! (nevet)

Emlékszel, mikor hallottad őket először?

Persze, 1980-ban, amikor megjelent az első lemezük. Meghatározó élmény volt!

Van tőlük kedvenc albumod?

Nehéz csak egyet választani... A Killers vagy a The Number Of The Beast talán. Bruce nyilván jobb énekes, mint Paul, de nagyon sok kedvenc dalom a Killersen szerepel. De igazából mindet szeretem. A közös koncertek pedig óriásiak. Kicsit persze rövidebben játszunk, mint amikor önállóan kelünk útra, de ez a hozzáállásunk szempontjából nem jelent és soha nem is jelentett különbséget. És persze nagyon örülünk, hogy a nagyszerűen sikerült tavalyi szabadtéri koncert után most ismét itt lehetünk Budapesten, ezúttal már a Maidennel.

Az első magyar bulitokból mi maradt meg?

Ha nem tévedek, az volt az a koncert, ahol a kamionunk nagyon sokat késett a cuccunkkal. Már nem emlékszem, mi történt, talán lerobbant, vagy valami ilyesmi... Mindenesetre egy idő után már konkrétan attól féltünk, hogy elmarad a buli, de aztán szerencsére az utolsó pillanatban befutott a felszerelés, és óriási koncertet adtunk.

Jó szájízzel gondolsz vissza azokra az időkre? Akkoriban már elég nehezen mentek a dolgaitok...

Nem, akkor még nem annyira. A Stomp 442 lemez turnéja nagyon jól futott, az emberek még mindig lejöttek megnézni a bandát, és óriási hangulat volt a koncerteken. Persze tény, hogy akkor már nem adtunk el annyi lemezt, mint korábban, de a problémák igazából a következő anyagnál, a Volume 8-nél jelentkeztek. Mi mondjuk akkor is úgy éreztük, hogy óriási lemezt készítettünk, csak éppen rajtunk kívül senki sem tudta, hogy megjelent! (nevet) De a turnéfronton igazából akkor sem voltak nagy gondok, hiszen akkor vitt el minket a Pantera egy amerikai körre, ami a karrierünk egyik legjobbja volt. Most, hogy így jobban belegondolok, a koncertezés terén igazság szerint sosem jelentkeztek problémák, manapság meg aztán tényleg minden remekül működik.

Pont ma olvastam egy interjút Frankkel, ahol azt mondta, már tizenkét új dalotok állt össze a következő lemezhez.

Azóta már több van.

Hogyan jellemeznéd a zenét? Csak mert elég sokszor elmondtátok, hogy nagyon technikásak az új témák...

A zene mindenképpen anthraxes. De igazából ezt a közönségnek kell eldöntenie, tudod? Mi megírjuk a dalokat, a többi pedig a rajongók dolga. Számomra minden albumunk anthraxesen szólt, teljesen mindegy, hogy a Fistful Of Metalról vagy a Worship Musicról beszélünk. Valóban nehéz eljátszani az új dalokat: akadnak közöttük nagyon gyors témák is, és tényleg komoly kihívás őket megfelelően megszólaltatni. De az ilyesmi szerintem mindig jó.

Ha a korábbi dalaitok nézzük, melyiket a legkomolyabb feladat élőben elnyomni?

Nem is tudom, ez nehéz kérdés... Sok gyors nótánk van, de attól, hogy valami gyors, még nem feltétlenül nehéz elnyomni. (elgondolkodik) Talán a One World az Among The Livingről, mert abban gyakorlatilag folyamatosan lefelé kell pengetni. Ebből a szempontból elég könyörtelen a dal, mert végig megy benne a betonozás.

Mikor jelenik meg a lemez?

Remélhetőleg jövő év elején, legalábbis ez a terv. A magunk részéről mindenképpen szeretnénk kihozni március-április tájékán, aztán hogy összejön-e a dolog, azt majd akkor meglátjuk...

Mi Jonathan Donais szerepe a munkafolyamatban?

Jonathan egyelőre csak a szólókon dolgozik. A stúdióban egyelőre még nem próbáltuk ki, de most már több mint egy éve játszunk együtt vele a bulikon, ami könnyű, mert óriási gitáros, és Danny vagy Rob szólóit kiválóan játssza. A többi majd elválik, de különösebben nem félek a dologtól...

Gondolom, nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem, hogy a Worship Musicot vettétek kiindulópontnak az új dalokhoz...

Így van, mert a mai napig totálisan, száz százalékosan elégedettek vagyunk a lemezzel. Az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy nagyszerű album van a kezeink között. Igazság szerint már 2006 végén tisztában voltunk ezzel, amikor Charlie-val nekiálltunk megírni a dalokat! (nevet) Pedig akkor tényleg csak ketten voltunk, még Frankie sem dolgozott velünk... Éreztük, hogy óriási az anyag, csak sajnos nagyon sok szarságon kellett keresztülmennünk, mire 2011 őszén végre tényleg megjelenhetett. De eltökéltek voltunk, és meg akartuk csinálni, mindegy, mi történik. Joey volt a puzzle hiányzó darabja, akkor került a helyére minden, amikor 2010 elején ő is visszajött, és hozzátette a magáét a dalokhoz. Szóval igen, a mai napig teljesen elégedettek vagyunk az albummal. Igazság szerint nagyon szívesen játszanék olyan koncerteket, ahol minden dalt elnyomunk róla, mert eddig talán öt vagy hat nótát szedtünk csak elő róla élőben. Tök jó lenne bevenni a programba a The Constantet – ezt egyszer már játszottuk, és nagyon odavágott –, a The Giantet, a Judas Priestet meg a többit is...

Ez szerintem is tök jó lenne. Meg az is, ha a John Bush-érából is megint bekerülne valami, mert az Only is remekül működött Joey hangjával...

Az Onlyt és a What Doesn't Die-t játszottuk eddig abból a korszakból, mióta Joey visszatért. Én nagyon szeretném megint előszedni a Room For One More-t is, de azt is nagyon szívesen hallanám, ahogy Joey a Black Lodge-ot énekli! Na, hogy visszautaljak az előző kérdésedre: a Black Lodge is roppant bonyolult téma, főleg élőben, amennyiben azt akarod, hogy tényleg jól szóljon. Eleve nem nagyon szoktunk lassú dolgokat nyomni a koncerteken, ez meg emellett még elég kettős is, mert nem kevés dinamika is szorult bele... Szóval komoly kihívás lenne megfelelően megszólaltatni a bulikon, de nagyon szeretném. Aztán jó lenne még előszedni az Inside Outot a Vol. 8-ről, a Random Acts Of Senseless Violence-et a Stompról. A probléma igazából annyi – ami nem igazán probléma, vagy inkább úgy mondom: kellemes probléma –, hogy a John Bush-korszak számai nélkül is rengeteg anyagunk van, és még ezekből is nehéz kiválogatni, mit tegyünk be a programba, és mit hagyjunk ki. Tegnap este Lengyelországban nyomtunk egy önálló bulit, ahol száz percet töltöttünk a színpadon, de komolyan mondom neked, tíz nótát simán elnyomtunk volna még utána! (vigyorog) Sőt, a leghosszabb bulink két és fél óráig tartott Joeyval, és még arra is állt ez: lazán hozzácsaphattunk volna ugyanennyit... Persze értem, miért mondod ezt, és azzal is tisztában vagyok, hogy az emberek hallani akarják a Johnnal készült dalainkat is a koncerteken. Mi pedig játszani szeretnénk őket, szóval a két igény előbb-utóbb találkozni is fog. Szerintem a következő lemez megjelenése után egy plusz nóta mindenképp bekerül majd a koncertprogramba azokból az évekből, és a Room For One More tökéletes is lenne erre. Meglátjuk...

A koncertműsorotokban a mai napig kiemelt szerepet játszanak az Among The Living dalai. Szerinted mért lett annyira meghatározó ez a lemez a banda karrierjében?

Mert az Among The Living helyezett fel minket a térképre. A Fistful Of Metallal berúgtuk magunk előtt az ajtót, a Spreading The Disease-zel megkezdtük a komoly turnézást, de az Amongban minden egyesült: a megfelelő album volt a megfelelő időben. Olyan dalokat írtunk, amelyek kiállták az idő próbáját, de legalább ugyanennyire fontos, hogy tényleg a legjobbkor jelentek meg. 1987 márciusában került a boltokba a lemez, és az az egész hullám, amin akkoriban rajta voltunk a Metallicával, a Slayerrel meg a Megadethtel, nagyobb volt maguknál a zenekaroknál is. Az év végére gyakorlatilag nagy banda lettünk, akik hirtelen azon vették észre magukat, hogy rengeteg lemezt és koncertjegyet adnak el, és ez az egész tényleg hihetetlenül gyorsan történt. Előtte hat éven át a belünket is kidolgoztuk, aztán egyszerre csak betörtünk a köztudatba ezzel az egész Big Four dologgal. Amit persze 1987-ben még senki sem hívott Big Fournak... De nagyjából egyszerre törtünk be a köztudatba, és rengeteg rajongónknak az Among volt az első albuma tőlünk. Sőt, ha például ezen a turnén lenézek a színpadról, rengeteg fiatal kölyköt látok a nézőtéren, és a Worship Music mellett jó eséllyel ők is az Among The Livinget hallották tőlünk először. Az a lemez tett minket naggyá, és a mai napig vele azonosítják a zenekart. Ugyanolyan ez, mint a Maiden meg a The Number Of The Beast esete: ha egy lemezt kell kiválasztani, ami minden szempontból tökéletesen jellemzi a bandát, akkor az lenne az.

Az Among tehát a definitív Anthrax-mű, de melyik volt ennek ellenpólusa, a valaha megvalósított legradikálisabb zenei kísérletetek?

Nem is tudom... Talán az, hogy Darrell is játszott három lemezünkön! (nevet) Mindig jó móka volt vele dolgozni, annak ellenére, hogy az emberek jelentős része nincs is tisztában vele, hogy vagy hat dalunkban ő szólózott. Pedig érdemes lecsekkolni az eredményt... Ezt leszámítva talán a már említett Black Lodge volt a legmerészebb kísérlet Angelo Badalamentivel. Charlie-val nagy Twin Peaks-rajongók voltunk, és a zenéjét is imádtuk.

Köztudott, hogy a sorozat-fanatizmusod máig töretlen...

Így van. Mostanában a Trónok harcát nézem meg a Mad Ment, de igazság szerint az utóbbi időben minden befejeződött, amit szerettem, szóval a következő évadokra várok. A Breaking Bad meg a True Detective jött be nagyon az utóbbi években, de van egy francia sorozat is, a The Returned, itt is állatira várom a második évadot.

És hogy futnak a spoken word előadásaid?

Eddig minden óriási volt! Egy efféle fellépés persze totál más élmény, mint amikor a bandával állok a színpadon, hiszen itt egyedül én vagyok odafent, a kezemben egy mikrofonnal, méghozzá majdnem három órán át! Szóval hosszú fellépések ezek, és minden felelősség az enyém. Persze igyekszem rövidebbre venni az előadásokat, de annyi jó sztorim gyűlt össze az elmúlt több mint három évtizedben, hogy nehéz! (nevet) Ez is óriási kihívás: hogy tudsz elmesélni egy történetet úgy, hogy az embereket szórakoztassa? Nagyon élvezem, és lesz folytatás is.

Könyvet nem akarsz írni?

Októberben érkezik. (mosolyog)

Akkor már csak a kötelező maradt hátra: mi az élet értelme?

Viv Savage-et tudom idézni a Spinal Tapből: have a good time all the time. És tényleg: érezd jól magad. Mi értelme ennek az egésznek, ha közben nem szórakozol jól?