Shock!

Udo Dirkschneider speciális, Accept-programos búcsúturnéja során Magyarországon is újból fellépett a kanadai Anvil. A thrash/speed-vonal egyik korai előfutára soha nem számított közönségkedvencnek, de a 2008-as The Story Of Anvil dokumentumfilm hatalmas kritikai sikere azért elég nagyot dobott az ismertségükön, így azóta mindenképpen új korszak kezdődött a patinás csapat életében. Steve „Lips" Kudlow énekes/gitárossal a Barba Negrában rendezett koncert előtt ültünk le egy kisebb beszélgetésre, hogy áttekintsük, mi is az ábra a friss Anvil Is Anvil albumot turnéztató trióval.

Először is nagyon boldog születésnapot kívánok, ha jól tudom, nemrégiben töltötted be a hatvanat. Volt nagy ünneplés?

Nem, mindössze annyi történt, hogy a feleségem jött el Torontóból Helsinkibe, ahol aznap épp voltam, hogy együtt lehessünk, ami nagyon romantikus húzás volt. Van amúgy egy húszéves fiam is, aki bár szereti a rockzenét, de nem játszik hangszeren.

Nemrég jelent meg az új lemezetek, az Anvil Is Anvil, ami alapján az ember azt gondolná, ez egy definitív album. Másrészről azonban az Anvil mindig is Anvil volt, nem?

Pontosan, és a lemezcím leginkább erre is utal. Különösebb oka nem volt, hogy ezt választottuk, egyszerűen csak így alakult, de szerintem abszolút illik hozzánk. Valaki bedobta, és úgy voltunk vele, hogy így igaz, az Anvil az Anvil. Egy címnek mindig összhangban kell lennie a borítóval, meg azzal is, ahol egy zenekar tart. Mi pedig mindig önmagunkat adtuk, úgyhogy tökéletesen passzol hozzánk ez a cím. Sokszor kérdezik az interjúkban: hogyhogy nem változunk sosem? Miért nem használjuk ki a filmünk népszerűségét, és csinálunk kommerszebb zenét, hogy sikeresebbek legyünk? Pedig ez az egész egyáltalán nem erről szól, hanem arról, hogy mindig és minden körülmények között hűek maradtunk önmagunkhoz meg a rajongóinkhoz. Az Anvil az Anvil – ez mindig is így volt, és így is marad.

Őszintén szólva nehezen is tudlak elképzelni, ahogy a rádióban egy akusztikus balladát énekelsz.

Szó sem lehet ilyesmiről! (nevet)

Könnyen összeállt amúgy a lemezanyag?

Igen, eléggé. Minden a szervezésen múlik. Meg azon, hogy jól kidolgozzuk a refréneket, úgy a zenét és a dallamokat, mint a szövegeket tekintve is. Fontos, hogy emlékezz a refrénre és így a dal címére is.

Scott személyében új bőgősötök van. Változtatott ez valamit a dalszerzési metóduson?

Nem, és korábban sem változott soha semmi, ha új tagok érkeztek, az Anvil-számokat ugyanis Robb és én írjuk. Ez mindig is így ment. Bárki is játszott a bandában, mindig én voltam a vezető, és ha ez változna, már az Anvil sem lenne ugyanaz. Szóval nem variálunk. Semmi értelme sem lenne.

Hogy születnek amúgy a dalaitok?

Mindig egy riffel indul a folyamat, amit vagy tizenöt percen keresztül játszom, alakítgatok, tökéletesítgetek. Amikor megvan az alap, elkezdjük rá kidolgozni a többi hangszert, és így áll össze végül egy dal a folyamat végén.

Az új lemez egyik legkarakteresebb témája a Daggers And Rum. Bejönnek a kalózos dolgok?

Igazából onnan jött a dal ötlete, hogy felkértek egy szerepre: egy zenés darabban kellett egy kalózkapitányt alakítanom. A szervező srác meg bedobta, hogy ha már úgyis kalóz vagyok, miért nem írok erről egy dalt. Zeneileg adott volt a megfelelő téma, de kellett hozzá egy jó cím is. Elkezdtem gondolkodni, mit is csinálnak a kalózok, és persze rögtön a rumoshordók ugrottak be. Aztán meg az, hogy a Riotnak van egy dala, aminek Swords & Tequila a címe. Ez tök jó dalcím, de semmi köze a kalózokhoz, viszont némi átalakítással kalózossá tudtam tenni, így lett végül a cím Daggers And Rum. A szövegekkel kapcsolatosan is utánanéztem egy csomó dolognak, kalózdaloknak, ilyesmiknek... A szöveget ezek alapján írtam, és nagyon gyorsan össze is állt. Azt írja le, hogy szerintem mit jelent kalóznak lenni, hogy számomra mit jelent ez a fogalom. Felhasználtam hozzá a történelmi ismereteimet is: beleírtam néhány autentikus kalóz büntetési nemet, mint a „keelhauling", amikor a bűnöst szép lassan áthúzzák a hajótest alatt vagy a palló-sétát. Mikor a dal alapjait már felvettük, és épp a szólóval molyoltam, akkor jöttem rá, hogy van benne egy dallam, ami a verzébe és a refrébe is passzol. Rögtön beugrott, hogy ezzel kellene még valamit kezdeni, úgyhogy ebből lett a yo-ho-ho kórus, a berumozott kalózok éneke a dal elején és a végén. Ez a dallam végigkíséri az egész dalt: annak ellenére ott van a verzékben is, hogy az ének teljesen mást hoz. Ezek azok az apróságok, amiket nem tudsz megtervezni. Jönnek, vagy nem.

És amúgy pontosan mi volt ez a zenés darab?

A srácnak, aki beszervezett, van egy csapata, ami ebben a zenés darabban játszik. Ők játsszák az instrumentális átkötőket a színészi előadások között. Minden héten más a program, és amikor meghívtak vendégként, épp kalózos volt a tematika.

Menjünk egy kicsit visszább az időben: 2007-ben miért váltottatok triófelállásra?

Már sok évvel azelőtt is minden gitárt én játszottam fel a lemezekre: a ritmust és a szólók kilencven százalékát is. Bár volt másik gitáros, folyton azon vettem észre magam, hogy azzal töltöm az időt a stúdióban, hogy a másik srácnak magyarázom, mit és hogyan játsszon. Közben fizetek neki és a stúdiónak is, ennek pedig semmi értelme. Ráadásul azt a két szólót annyi idő alatt játssza fel, amíg én a fél lemezt felveszem... A stúdió kerül vagy ezer dollárba naponta, ez a srác meg egész napokat pöcsöl két szólóval? Őrület! A végén pedig mi az eredmény? Egy szóló az A meg egy a B oldalon, mindez több ezer dollárból! És nem az van, hogy utána mindenki azon lelkendezik, hogy abban a két dalban milyen király a gitárszóló. Leszarják! Meg se tudják mondani, hogy azokat nem én játszottam fel. És tulajdonképpen igazuk is van, mert ezeket is én tanítottam be, szóval tök értelmetlen az egész baszakodás. Élőben persze egyfajta pluszt jelentett a második gitár, de rájöttem, hogy nem is annyira fontos. Ha ugyanis megvan a megfelelő bőgősöd, akkor kitölti ő a teret a szólók alatt. Ráadásul, ha két gitárral dolgozol, nehéz megtalálni a helyet a soundban az éneknek és a dobnak. Nem akarom az egyik legjobb metaldobost eltemetni egy tonna gitár alá. Főleg akkor nem, ha a másik gitáros is ugyanazt a ritmust hozza. Úgyis a saját gitárom alá kell őt keverni, akkor meg mi értelme van? Marhára megbonyolította a dolgot a két gitár, és igazából az évek alatt egyértelművé vált, hogy sokkal jobb számunkra a triófelállás. Hallod a dobot, az éneket, és az embereknek végre az is feltűnik, hogy van egy basszusgitárosunk! (nevet) Mikor a hőskorban négyesben játszottunk, a másik gitáros, Dave Allison énekelt is. Vokálokat, meg néha teljes nótákat is, így valóban hozzátett a bandához egy csomó mindent. Az utódai viszont nem tudtak énekelni, így elvesztettünk valamit a csapatból. Ez is benne volt abban, hogy Glenn Five, a korábbi bőgősünk eléggé csalódott volt a bandában lévő helyzete, pozíciója miatt. Kicsit úgy érezte, hogy senkit nem érdekel, hogy ő is a bandában játszik. Na de miért? Mert nem eredeti tag, és igazából sokat nem is tett hozzá az Anvilhez... Egy trióban bőgőzni teljesen más, Glenn pedig nem igazán érezte ezt. Jack Bruce a Creamből igazi trió-basszusgitáros, olyan, aki kitölti a zenét. Glenn-nek ez nem ment, és ezt a rajongók is érezték. Ő meg úgy volt vele, hogy ha a világ leszarja, hogy itt van, akkor ő is leszarja az egészet. Egyik pillanatról a másikra lépett le, úgyhogy leigazoltuk az első szóba jöhető arcot, mert sietnünk kellett. Sal Italiano pedig valóban jól bőgőzött, de énekelni ő sem tudott, azaz ugyanott voltunk: az új srác sem tett hozzá az Anvilhoz semmit. Ráadásul miközben mi Torontóban lakunk, ő New York-i, ami 500 kilométerre és tízórányi autóútra van, szóval a próbákra sem tudott jönni. Bőgős nélkül pedig nem lehet dalokat írni, szóval Chris Robertson segített ki minket a próbákon, hogy haladjunk a dalokkal. Utána viszont a bulikon már Sal játszott, én meg azt mondtam: ennek végképp semmi értelme. Sal megértette a helyzetet, és sok szerencsét kívánt nekünk, úgyhogy Chris végül hivatalosan is tag lett.

És Chris tud énekelni?

Mi az, hogy! Remek énekes. Olyan a stílusa, mint Dave Allisonnak volt anno, csak jobb nála, úgyhogy most végre újra megvan az a különleges adalék, ami Dave kilépése óta annyira hiányzott. Ráadásul Chris úgy játszik, mint Geddy Lee, így tökéletesen kiegészíti Robbot. Pontosan erre volt szükségünk.

Dave Allison anno miért lépett ki?

A siker elmaradása miatt. Belefáradt, számára elmúlt a varázs. Öt lemezt készítettünk együtt, de Amikor kilépett, még rendes lemezszerződésünk sem volt. Akkoriban épp egy független kiadóhoz szerződtünk Amerikában. Bármit is csináltunk, semmi sem működött. Olyanok voltunk, mint négy pici hangya, akik az Empire State Buildinget próbálják meg arrébb tolni. Dave-nek meg elege lett a szenvedésből. A bőgősünk, Ian Dickson még 1993-ig húzta, ő akkor sokallt be. Dave helyére az a Sebastiano Marino érkezett, akit később az Overkill lopott el tőlünk. Épp a Ravennel játszottunk New Jerseyben, Bobby Blitz ott látott minket, és szépen elcsábította Sebastianót. Igazi amerikai módjára telebeszélte a fejét, hogy csak az idejét vesztegeti ránk, és jó pénzt ajánlott, Marino pedig elcsábult. Évekkel később aztán már nagyon sajnálta, hogy elment a pénz miatt. A zene ugyanis nem a pénzről szól. Ő is elkövette ezt a hibát, és meg is fizetett érte, amikor kirúgták az Overkillből. Előtte azért persze még jól kihasználták. Hiába volt rajta a pólókon, hiába tett bele egy csomó munkát a zenekarba, nem becsülték meg, és nem is fizették meg. Sebastian igazán jó stúdiós szakember, és az Overkill-lemezeken is rengetegen melózott, de ezért sem kapott egy vasat sem. Részt vett a dalszerzésben is, de jogdíjat sem kapott. Amikor pedig felhozta, hogy ez így nem korrekt, kapásból kirúgták. Ő tehát megbánta, hogy kilépett, én viszont nem, hiszen, ahogy mondtam, nagyjából ő is tíz percet játszott a lemezeken. Ezért fizettük a benzinjét, az idejét és a stúdióidőt. Ráadásul minden gitáros máshogy ritmusozik, úgyhogy ha az én játékom alá kevered valakinek a riffelését, nem lesz elég feszes a végeredmény. Az Anvil sosem használta úgy a két gitárt, mint mondjuk a Thin Lizzy vagy az Iron Maiden. Nálunk nincsenek ikerharmóniák, mi máshogy építjük fel a számainkat.

Volt amúgy bármikor is valamiféle egyéb projekted az Anvil mellett?

Nem, és Robbnak sem, csakis az Anvilre fókuszáltunk. Anno még a Motörheadbe is hívtak, de nem fogadtam el, szóval kell-e még magyaráznom? Ezzel, azt hiszem, mindent elmondtam! (nevet)

Honnan jött az Anvil zenekarnév?

Eredetileg Lips volt a csapatunk neve, mivel már ekkor is ez volt a becenevem. Ted Nugent volt a példaképünk, az ő bandáját meg Ted Nugentnek hívták, szóval mi is Lips lettünk. Mikor aztán összejött az első lemezszerződés, a kiadó szólt, hogy ez a név nem fog működni, mert mindenki a diszkóra asszociál a Lipsről. Hiába érveltünk azzal, hogy a KISS is milyen jól működik, kötötték az ebet a karóhoz, hogy ez itt már a '80-as évek. A lemezcím, a Hard 'n' Heavy már megvolt, úgyhogy leültünk, és elkezdtünk egy hozzá passzoló zenekarnéven agyalni. Robb hozott egy listát a szóba jöhető elnevezésekről, de esküszöm, hogy kilencven százalékuk már foglalt volt. Az Anvil is szerepelt a listán, ráadásul tökéletesen passzolt is a Hard 'n' Heavy címhez, úgyhogy erre esett a választásunk. Adta is magát, hogy tegyünk a borítóra egy üllőt kalapáccsal, szóval minden kapásból a helyére került. A kiadó is olyan nevet akart, aminek a hallatán az emberek rögtön tudni fogják, hogy milyen zenét játszunk. Megkapták. Egy üllőnél kevés súlyosabb dolog létezik! (nevet)

És miként pattant ki a fejedből, hogy vibrátort használj a színpadon?

Az nagyon régi történet. Még azelőtt kitaláltam, hogy egyáltalán koncertezni kezdtünk volna. Tök jó ötlet volt, mert a motorja és a rezgés miatt egy csomó különféle módon meg lehet vele szólaltatni a gitárt, a slide-os megoldásoktól a húrok csapkodásáig. Vagyis nemcsak poén volt, hanem zenei értelemben is hasznát vettük. Nem kizárólag arra van tehát, hogy felmutassam, és mindenki röhögjön. Inkább valami olyasmiről van szó, hogy nézzétek, mim van, és mit tudok csinálni vele!

Ha csak egy dalt választhatnál a karrieredből, ami számodra a legfontosabb, melyik lenne ez?

Egy dalt nehéz választani, de ha mégis kell, akkor a 666 lenne az, méghozzá a dupla lábdob és a sebesség miatt. Az első lemez után komolyan hatott rám a Motörhead, ami a Metal On Metalon érezhető is. És bár a Hard 'n' Heavyn is szerepelt gyors dal, a Bedroom Game, ezzel egy magasabb szintre léptünk. A címe pedig a ritmus számolásából jött. A verzék négy részből állnak, amiből az első négy ütem, utána viszont mindhárom hat. Innen jött a cím. Az ördög műve!

M az élet értelme?

Azt csináld, amit szeretsz.