Shock!

Bizonyára lesznek, akik úgy gondolják, későn került ki a beszámoló, pláne, hogy napokkal később lezajlott rendezvények ismertetői előbb voltak olvashatók, de ez is egy örök vitatéma házon belül. Végülis jogos, hiszen aki jelen van, szeretné mielőbb visszaolvasni saját gondolatait, hogy aztán ha azokat nem látja viszont, kommentelhessen, és pláne igaza van annak, aki bármilyen okból kifolyólag nem lehetett jelen, hiszen kíváncsi arra, amiről lemaradt. Más kérdés, hogy az előre hozzáférhető setlistek korában (és legkésőbb a koncert után egy órával mindig megjelenik az új is a megfelelő felületen) mi értelme van egyáltalán egy koncertbeszámolónak, hiszen a nagy bandáknál úgyis lehet tudni, mi mennyire szólt jól, és mennyire volt profi: az ember befizet egy csomagra, és előre tudja, mire számíthat. Minden egyéb csak okoskodás. Az U.D.O. zenekar Dirkschneider néven adott műsorát is megírhatnám copy-paste jelleggel a tavalyi cikk alapján, hiszen az egyetlen különbség tényleg maga a repertoár volt, amelyet az öreg tokarezegtető kizárólag az Accept 1986-ig tartó csúcskorszakából állított össze.

Szép marketingmese persze az, hogy soha többet nem játszik a régi bandájától, és még csak nem is olyan nagy csúsztatás, hiszen a valóság bizonyára tényleg az, hogy sose lesz több Accept-nóta – U.D.O. koncerten. Dirkschneider-bulin viszont annál inkább, szinte biztos vagyok benne, hogy 2016-ot követően is. Máskülönben mi az ördögért használnának másik márkanevet és miért raktak volna össze ennyire jól egy ennyire hosszú és hibátlan programot? Így most két komplett, egymástól jól elkülönülő műsor közül lehet választani, ha szervező vagy, és elnézve a szinte teljesen Európára korlátozódó turnémenetrendrendet, nehezen tudom elképzelni, hogy később ne tegyenek a dél-amerikai, pláne a zenekart elképesztő népszerűséggel megajándékozó orosz piac kedvére. Sőt, megkockáztatom, egy ilyen old school, eredeti hangos Accept-showra még az Egyesült Államokban is lenne némi igény. Alapvetően tehát egy ügyesen összerakott üzleti tervről beszélhetünk, amivel a kecske is jóllakik, de a káposzta is megmarad: Udo bácsi továbbra is önmegvalósíthat a szólózenekarral (amire persze szintén van igény, hiszen tavaly sem voltak kevesen a bulin, és korántsem a legvégén elhangzott négy Acceptért jöttek a népek), de lakossági felhasználásra ott lesz a Dirkschneider produkció is, ami tokkal-vonóval ugyanazt a stábot jelenti, szóval az egyeztetéssel sem lesz gond. Sőt, akár még útközben is eldönthetik, melyik műsorral állnak színpadra. Egyszerűen zseniális!

A Húsvét utáni old school csomag komoly vonzereje volt az Anvil is (meg kell mondjam, a Palace-t direkt késtem le, mert rettenetesek voltak pár éve a Primal Fear/Brainstorm duó előtt), akik ugye jó tíz éve nem jártak Magyarországon, és akkor is huszonhárman néztük meg őket, ugyanakkor azóta – a róluk készült film miatt – az ázsiójuk is nőtt kissé. Persze ez kultikus státuszukon mit sem változtatott és ők maguk sem lettek mások, leszámítva persze a folyton fluktuáló basszer pozit: Lips ugyanolyan elmebeteg, mint harmincöt éve folyamatosan (Chris Robertson, az „új" bőgős ebben méltó társa), az egyébként magyar származású Robb Reiner dobolása pedig semmit nem vesztett erőteljességéből és ötletességéből. Igazából a ritmusok teszik igazán kiemelkedővé a zenekart, meg persze az az összhang, ami egységessé varázsolja a hangzást, mert őszintén szólva néhány valóban klasszikus nótát leszámítva nem vagyok meglepődve azon, hogy nem lettek igazi alapbanda. Élőben nagyon ütnek és jó őket nézni, hallgatni, de lemezen – főleg annyin, amennyi nekik van! – engem cseppet fáraszt az Anvil zenéje. Tudom, hogy kiadós-menedzsmentes stb. bénázások is álltak annak hátterében, hogy a hőskorban nem futottak be, de összességében nézve ez nem az a szint, mint mondjuk a Metal Church, vagy hogy Kanadában maradjunk, az Exciter, és gyorsan hozzá is teszem: szerintem, illetve, hogy ennek 2016-ban már az égvilágon semmi jelentősége. Léteznek, alkotnak, élvezik ők is, a közönség is, és ez jó, a 2005-ös buli pedig simán belefér életem legjobb húsz-huszonöt koncertjébe. Ezzel már kölcsönösen elég sokat adtunk egymásnak.

Udo bácsi és vérfrissített zenekara, a Dirkschneider pedig ismét jött, játszott és hengerelt. Nem is nagyon van ezen mit ragozni: tényleg megismételték az egy évvel ezelőtti bravúrt, és amíg ez a felállás együtt van, bizonyára sokszor megteszik majd még. A full Accept programmal valóban nem lehet mellényúlni, és a két fiatal srác, Andrej és Kaspari kis túlzással már-már megközelítik a Hoffmann-szintet. Mindenesetre a klasszikus U.D.O. tényleg újraéledt a kezük alatt, és Dirkschneider Junior tempói is húznak, mint az atom (emellett messziről nézve egyre jobban hasonlít a kedves papára) – ritmusszekció terén ez valóban a klasszikus nívó, annyi különbséggel, hogy Fitty Weinhold még nem vállalt be szólóéneket (ami persze nem baj, hiszen Peter Baltes sem egy pacsirta).

Ami magát a több mint két órás setlistet illeti, közel tökéletesnek tűnt, egy-két kevésbé elcsépeltebb tétel is belefért (Wrong Is Right, Head Over Heels, Winter Dreams – utóbbi talán a legfeelingesebb Accept-lassú), de ha már megvan hozzá az eszközöm, ismét világba kiáltom enyhe rosszallásomat az Objection Overruled teljes ignorálásáért. Tekintve, hogy a TV Warnál is megfigyelhető volt némi fagyás, nem hiszem, hogy bárki is haragudott volna a Slaves To Metalért, de hát egyelőre még nem voltam olyan helyzetben, hogy direkt Udónál kérdezzek erre rá (interjúra bejutásért pedig csak emiatt nem fogok lobbizni). Ettől eltekintve nem kétséges, hogy az év talán legjobb buliját láthattuk tradicionális metal vonalon, amit csakis az Iron Maiden írhatna felül nyáron, ha nem lenne értelmetlen teljesen más dimenziók összehasonlítása.