Shock!

Amikor először hallottam, hogy minden germán power turnék leggermánabbika budapesti állomással is rendelkezik majd, nem annyira jöttem lázba, elvégre a Brainstormot kismilliószor láttam már, Ralf Scheepersékkel kapcsolatban pedig már jó négy-öt éve elvesztettem a fonalat. Aztán mégiscsak úgy voltam vele, hogy tízévenként (hiszen utoljára 2002 őszén volt Primal Fear buli Pesten) mégiscsak szüksége van a szervezetnek egy jó kis német Priest-zúzásra, Andy B. Franckék pedig bárhol bármikor zseniálisak tudnak lenni koncerten, pláne ha jól is szólnak.

A harmadik germán turnétársat, a Palace-t nem tudom honnan szalajtották, de róluk mindenképpen elmondható, hogy kicsit túlzásba vitték az Accept hallgatását, amivel az „anyabanda” mai formájának ismeretében elég merész dolog kiállni. Ennek megfelelően nem is különösebben volt meggyőző a szemmel láthatóan veterán harcosok produkciója. Eszembe jutott viszont egy régi német kedvenc, amelynek pont azért kellene feltámadnia hamvaiból, hogy ne legyen szükség efféle középszerű nyitóbandákra teuton turnékon. Szóval azt hiszem, rákeresek a napokban a néhai (?) Rawhead Rexx valamelyik tagjára a Facebookon.

Ahogy említettem, a Brainstorm élőben gyilkol – ha jól szólnak –, de persze kevésbé jó hangzással sem gyengébbek. Riffközpontú zenéjük viszont mindenképp úgy érvényesül igazán, ha ütősen megdörren. Szerencsére az ilyesmivel nem szokott probléma lenni a 202-ben, haraptak a gitárok és Andy is remek formában volt mind hangilag, mind hangulatilag. Persze rá amúgy sem nagyon jellemző a depressziós befordulás, bármilyen közönség a tenyeréből eszik két perc alatt, ezzel pedig remekül ellensúlyozza a zenére jellemző általános szigort. Nem mellesleg pedig az olyan, riffbarátok által kevésbé kedvelt tételeket is, mint az All Those Words vagy a kifejezetten erőltetett Shivers is eladja kilóra. Ettől függetlenül persze két legjobb lemezük, a Metus Mortis és a Soul Temptation dalai sütnek leginkább a mai napig, de a korrektség jegyében hozzáteszem, hogy ezek mellett (Shadowlands, Shiva’s Tears, Highs Without Lows) a Downburstről elővezetett Redemption In Your Eyes és Fire Walk With Me hasítottak leginkább.

Kicsit tanácstalan vagyok, mert barátaim mindannyian szuperlatívuszok használatával tolmácsolták benyomásaikat a buli után, én azonban a végére kissé lefáradtam a Primal Feartől. Vitathatatlan, hogy energiabombaként robbantak be a színpadra és csaknem levitték a fejemet, de úgy fél óra után bizony kezdtem azt érezni, hogy talán, egy kicsit, mintha, esetleg egysíkúvá válna a zene. Mert az igaz, hogy priestes riffekből, vijjogó ikerszólókból és homlokér-kidagasztó sikolyokból sosem lehet elég, de ami az első Primal Fear lemez idején hiánypótlónak volt nevezhető, az ma már (nem kevés lemez és hasonló banda felbukkanása után) kissé túltelítettnek tűnhet. És persze az is igaz, hogy bár saját szűkre szabott kereteiken belül Scheepersék is igyekeztek kísérletezni, a Judas Priest korlátokat nem ismerő kreativitását sosem sikerült megközelíteniük. Persze az ilyesmi mindig veszélyes, de az idő minden esetben a Priestet igazolta. Hozzáteszem, a fenti gondolatok megszületésében az aznapi koránkelés, fáradtság és a Brainstorm-élmény is szerepet játszott és mindenképp fontos megemlíteni, hogy mindentől függetlenül végig élvezetes volt a koncert: remek ötlet volt például annak idején Randy Black leigazolása, mert bár ő kanadai, de már csak a földrajzi közelség miatt is „amerikai módon” kezeli a dobokat – csak őt figyelni is eseményszámba megy.

A Dolph Lundgrenbe oltott Halford módjára megnyilvánuló Scheepers hangorkánja megállíthatatlan (bár azért egy kis visszhangot raktak rá, nem tudom, miért), a német színtér egyik legprofibb gitárosa, Alex Beyrodt hangszere pedig csodálatosan szólt – a Magnus Karlsson helyére beugró fiatal kollégájával együtt abszolút Tipton-Faulkner módon (remélem, érhető, miért így írom) dolgoztak össze. Egyszóval az égvilágon nincs semmi gond a mai Primal Fearrel sem, hasítanak, húznak, zúznak, de én valahogy a Mat Sinner basszert és Beyrodtot szintén a soraiban tudó Voodoo Circle-t érdekesebbnek találom a mai palettán. Ez persze egy vélemény a sok közül, ami mint tudjuk, mindenkinek van, és senki sem kíváncsi a másikéra. Ami viszont nagyon fontos: 2002-ben a Rage volt a turnépartner és lemosta a Primal Feart, ezúttal viszont egyenrangú felek osztották meg a deszkákat.

Fotó:
Kovács Levente