Shock!

Never Forget címmel adta ki új albumát a hazai southern rocker Asphalt Horsemen. A zenekar harmadik nagylemeze tavaly elhunyt gitárosuk, Matyasovszki Géza születésnapján, szeptember 28-án jelent meg, és minden ízében az elvesztett zenésztársnak és barátnak állít emléket. Az október 19-ei lemezbemutatóra készülő csapatból Lőrincz Károly énekessel és Megyesi Balázs basszusgitárossal beszélgettünk.

Az első és legfontosabb kérdés a jelenlegi helyzetben, hogy miként lehetett egyáltalán ráfordulni erre a lemezre? Sőt, inkább úgy kérdezem: volt-e olyan pillanat, amikor megfordult a fejetekben, hogy ez a még Gézával felvett album az Asphalt Horsemen utolsó nekifutása?

Lőrincz Károly: A megjelenés nem volt kérdéses. Tudtuk, hogy ezt a lemezt már csak Géza miatt is meg kell jelentetni. Olyan pillanat már volt, amikor nem tudtuk, hogy a zenekar megy-e tovább.

Megyesi Balázs: Ez azért egy nagy kérdés volt.

L.K.: Balázs például közel harminc éve zenélt Gézával.

M.B.: Jó, hát volt egy kis lyuk benne, de azzal együtt valóban. Három-négy zenekarunk is volt. Géza mindig olyan ember volt, akihez oda lehetett menni, akár atyai jótanácsért, zenekarilag, emberileg, életvitelileg, és akkor hirtelen nincsen. A mai napig érzem ezt a hiányt. Ugyanakkor – és tudom, hogy ezek most nagy szavak, de akkor is így van – tudtuk, hogy Géza milyen volt, tehát tudjuk jól: ő azt mondaná, hogy gyerekek, csináljátok!

L.K.: Ez ilyen dumának is tűnhet, de nem az, tényleg ezt akarná. Ő volt közülünk a legnagyobb rocker, nem?

M.B.: Ő adta meg a rockerség sava-borsát!

L.K.: Igazi régi vágású rocker volt, tudod, aki még megélte a '80-as évek, az igazi rocksztárság utószelét, amikor ha a gitártokkal megjelentél valahol, akkor még tényleg voltál valaki. Mi már ebből kimaradtunk.

M.B.: Vagy már csak az utó-utószelét érzékeltük, például láttuk a klasszikusokat. Géza volt közülünk, aki meg is élte ezt.

Hülye megfogalmazás, hogy egyfajta apafigura volt mellettetek?

L.K.: Nem, abszolút nem. A mérleg jegyében született, és nem emlegette ezt, de a vitás helyzeteket például mindig ő oldotta meg: nyugalom, gyerekek, meghallgatott mindenkit, aztán előállt a megoldással. Ráadásul magyar-történelem szakos tanár volt. Bárhová mentünk turnézni vagy autóval dolgozni, mindig, mindenhol volt sztori. Például konkrétan emlékszem, hogy egy baleset miatt lekanyarodtunk a sztrádáról, és beértünk a Kocs nevű faluba. Ő meg: tudod, hogy innen származik a kocsi szó? Ugyanis itt hintókat gyártottak régen, és innen jön az angol coach kifejezés is. Vagy amikor a cseheknél elmentünk Kutna Horába, a csontkápolnába, ott is azonnal nyomta a sztorikat, és hát erre még ugye rárakott egy stand up comedyt, szóval véged volt. Mindig fetrengett a zenekar a röhögéstől.

M.B.: Szóval azért nehéz volt elképzelni, mi legyen nélküle. Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy akkor belevágunk.

L.K.: A lemez tulajdonképpen kész volt, az tényleg egyértelmű volt, hogy befejezzük. Azt is tudtuk, hogy nem játszott fel minden részt a stúdióban, ezeket viszont át tudtuk menteni a demóról. A lemez például egy próbatermi felvétellel indul: akkor mutatta meg azt a témát, félig-meddig kamuangol énekdallammal. Úgy indítjuk a lemezt, hogy ez szól, mint valami inspiráció.

M.B.: Géza megadja az inspirációt, és onnan elindulunk...

Mi volt a következő lépés?

L.K.: Ültünk a próbateremben hárman, hogy akkor most mi a franc legyen. Elkezdünk dobálózni gitáros nevekkel, hogy ki jöhet számításba. Volt egy koncertünk Visegrádon a P. Mobil előtt, Géza akkor már eléggé beteg volt. Tíz hónap alatt annyira gyorsan történt minden, hogy már azt a stádiumot sem tudta elérni, amikor megvan egy alap jóllét-állapot, ami ha nem is annyira jó, de onnan már gyűjthet erőt... Mondtam neki, hogy szerzünk egy helyettesítő gitárost, aztán ha jól lesz, eljön és lejátssza a bulit vagy pár nótát Géza, ha meg nem, segít a beugrós. Utóbbi lett végül Szizsó fia, Szilágyi Zsombi. Sajnos végül nem tudott eljönni, úgyhogy Zsombi nagyon szépen helytállt. Tehát ő is szóba került, de túl fiatal hozzánk, és más stílusban gitározik, ami nekünk nem igazán klappolt volna, bármilyen tehetséges zenész is. És akkor jöttek még nevek, amiket most nem részleteznénk annyira. De tudod: ő ezért nem jó, ő azért nem jó, annak meg van három zenekara, szóval biztos, hogy nem fog ráérni... Paseczki Roland nevét én dobtam be, mert ismertem már régebb óta, szoktunk telefonon beszélgetni, és épp keresett egy Lynyrd Skynyrd tribute miatt. Nekem viszont nem igazán szívem csücske a tribute-ozás, viszont bedobtam a többieknek a nevét. Mint kiderült, Pisti muzsikált vele, mindketten Heves megyeiek. Ott rögtön felhívtuk, és egyből mondta, milyen hatalmas megtiszteltetés ez neki, meg persze komoly feladat is, hiszen egyrészt Géza helyére hívjuk, másrészt ő alapvetően tribute-ozik, ez meg egy saját dalos történet. Aztán megjött, bepróbált dalokat, és ahogy elgurította elsőre, már láttuk, hogy van sound, van cucc, kiállás, és jó humorú gyerek. Sokat beszél, meg sokat basztatja a gitárpedáljait! (nevet)

M.B.: Gézával ellentétben balkezes, de egyébként sok dologban hasonlít rá. Néha mondjuk is, hogy biztos jól elbeszélgetnének.

L.K.: Persze mondtuk neki, hogy sajnos a következő másfél év nem róla fog szólni, most ez az élet így hozta, mindent Géza köré építettünk. Rosszul hangzik ez a promóció... De az egész lemez neki szól. Az ő munkája, posztumusz munka, nem lehet kukába dobni. Úgyhogy most itt tartunk.

Tudjátok egyáltalán így kontextusba helyezni a lemezt a többi saját többi munkával, vagy mindig amolyan különálló darab lesz?

M.B.: Szerintem mindig egyedi marad.

Akkor nem is kérdezem meg, hogy milyen az eddigiekhez képest...

M.B.: Szerintem sok mindenben ez az első, ez a lemez, zeneileg is, meg természetesen a körülményeket tekintve is. Meg szélesebb a zenei spektruma a korábbiakhoz képest.

L.K.: De mégis egyenes folytatás. Az Eyes Don't Lie dal még Géza életében kijött, forgattunk is hozzá klipet. Ott kezdődtek egyébként a bajok, mert ahhoz a kliphez még akartunk felvenni nagyszínpados jeleneteket, és akkorra annyira legyengült, hogy egy gödöllői jammelős koncert után már nem tudott megjelenni forgatáson. Utána pedig már folyamatosan ezzel kellett szembenéznünk... Akkorra már összeállt az Eyes Don't Lie, felvettük, megkevertük, Balázs kocsijában hallgattuk meg először. Kicsit az volt a cél, hogy modernítsünk, egységesítsük, legyen úgymond kicsit modernebb rockzene, de mégis maradjanak meg a régi ízek. Akkor ott nekem baromira tetszett, hogy például rögtön jó helyre került az ének. Utána betettünk hasonszőrű zenekarokat, talán Alter Bridge-et, és rohadtul nem vallott szégyent azok mellett sem, hangzásilag sem, meg máshogy sem.

M.B.: A Mammoth WVH volt egyébként a minta. Szándékosan mentünk hangzásilag modernebb irányba.

L.K.: Igen, mert az tényleg kurva jól szól. Balázs mondta, hogy ne keressük a saját hangszereinket, hanem egyben nézzük a végeredményt, mint a hallgató. A hangmérnökök mindig kérnek mintát, Hidasi Barna anno ezt véres kardnak hívta egyébként: azt mondta, akkor kérem a véres kardokat! Régen mondjuk küldtünk egy Skynyrdöt, egy Black Stone Cherryt meg egy Blackberry Smoke-ot, ő meg: de hát bazmeg, ez három különböző! (nevet) Most az AWS-ses Brucker Bence keverte készre az anyagot, sőt, még gitározik is egy keveset! Maximálisan teljesítette, amire gondoltunk.

M.B.: Nem lehet azt csinálni, hogy a gitár szóljon úgy, mint a Slayerben, a basszus meg, mint a Red Hot Chiliben! (nevet) Így aztán meg kellett egyeznünk egy dalban, és a kis Van Halen már nem is tudom, melyik klipnótáját választottuk. Ott rohadtul jól szól minden, hangzásilag és abszolút topra vitte magát, Grammyt kapott a legjobb dobfelvétel miatt, meg minden...

L.K.: Sokat volt stúdióban! (nevet) A lényeg, hogy hangzásilag megegyeztünk ebben, de ugyanakkor maga a lemez a korábbiak egyenes folytatása. Tudod, volt a magyar nyelvű albumunk, amit egyébként a covid elvitt, azt talán vegyük ki ebből... A covid mellett épp a Rock Rádió is megszűnőben volt, pedig nekünk a Wasting Time-mal, illetve a Thank You-val tök sokat segített, még akkor is, ha nem volt országos. És ez a pár év is elég volt, hogy megváltozzanak a zenehallgatási és koncertre járási szokások, a hozzáállás, ez a nihil, ami most jellemzi az egészet... Visszatérve az eredeti témához: minden dalban Géza játszott még, kivéve a Last Goodbye című utolsó tételt, ami Balázs tollából született, és ő gitározza az egészet, csak belekerült egy csodálatos csellószóló, Simkó Várnagy Misi jóvoltából. Nekem egy olyan dal lett most, amit anyukámnak is megmutattam, hogy hallotta-e. „Persze, meghallgattam, Karcsikám", aztán mondom, hogy nem is azt hallgatta! (nevet) De ezt csak betettem, aztán majdnem én sírtam rajta. Tényleg mestermunka lett. Az eredeti lemezcím Fatherhood lett volna, de Géza halála miatt meg kellett változtatnunk a koncepciót. Balázs szereti az egyszavas dal- és lemezcímeket...

M.B.: Mindenben az egyszerűséget szeretem.

L.K.: Jaja, ne legyen a dalban felütés sem, részegen is lehessen eljátszani! (nevet) De most ő mondta, hogy ott a Never Forget dal, és akkor legyen ez a cím. Élő sztori, hogy Villányban, pontosabban Kisjakabfalván játszottunk, Szabics cimboránk nagy ötlete volt. Géza egy hajós versenyről esett be, és nagyon szívesen fogadott ott minket egy házaspár a birtokán. Gábor és Otília... És pár hónap múlva, képzeld el, egy szörnyű autóbalesetben mindketten meghaltak. Akusztikus koncertet játszottunk ott a tanyán, rohadt jó volt, és akkor jön egy ilyen, és ennyi az élet... Akkor mondta Balázs, hogy vegyük elő ezt a címet. És nem sokkal később megszületett a Last Goodbye is a maga kurva nehéz tempójával. Múltkor arról szólt az életem, hogy elmentem új gitárcuccot venni. Gondolkodtam rajta, hogy analóg vagy digitális legyen, de az analóg mellett döntöttem. Balázs segített, lementünk Nagykanizsa mellé, és egész úton ezt kellett énekelnem!

M.B.: Mondtam, hogy elviszlek, de akkor egész úton ezt gyakoroljuk!

L.K.: Nehéz volt nekem a tempója, mert nem szokványos ritmikája van, úgyhogy Siófoknál mondtam, hogy figyelj, én lehet, hogy kiszállnék a picsába! (nevet) Vagy most eszem egy almát, akkor végre abbahagyja!

M.B.: Két dal egyébként megmaradt, azokat nem tettük fel a lemezre.

L.K.: Egyszer majd lehet, hogy csinálunk egy ilyen Géza Extra Special izét bónusznak. Vagy felvesszük mondjuk a magyar nyelvű dalokat angolul, és hozzárakjuk ezt a kettőt, mit tudom én. Ha majd ez a lemez lecseng, kitaláljuk.

Milyenek eddig a visszajelzések?

L.K.: Vannak belsős rajongók, tudod, egy tesztmag, ők imádják, de alul már érkeznek a kommentek idegenektől is, és nekik is bejöttek. Olyan jelzőket kapunk, hogy mestermunka, bármelyik polcra fölteheted, bármelyik zenekar mellett megállja a helyét, méltó emlék. Meg a szövegeket dicsérik egyébként nagyon.

M.B.: Igen, most már jobban odafigyeltünk ezekre. Ez eleinte nem volt annyira fontos. Emlékszem, még régebben szegény Géza hozta a Pirate Song című dalt, én meg: te figyelj, mi köze a kalózoknak a southern rockhoz? (nevet)

L.K.: Szem előtt tartottuk, hogy legyen egységes világuk, meg legyen felvállalható a szövegvilág, legyen mondanivalója a daloknak. Ez amúgy kurva nehéz munka. Most előre meghatároztuk minden dalnál, hogy körülbelül mit érzünk bele, mit hallunk bele, vagy miről szólhatna. A Fatherhood szövegét Téglás Zoli írta, a slowmeshes Szabó Dávid segített a Little Caesar / Asphalt Horsemen-koncert sztoriját dalba önteni, egy nótában Szösző is közreműködött, és van a Never Easy, ami arról szól, hogy a gyerekeinket milyen nehéz elengedni, amikor felnőtté válnak, ezt pedig egy gödöllői barátommal, Méhes Adriánnal véglegesítettük. Neki egy ilyen akusztikus Simon and Garfunkel zenekara van, és rohadt jól játszanak. Kiderült, hogy a telekszomszédok vagyunk, és beszélgetés közben felmerült, hogy „te, mi még hogyhogy nem játszottunk együtt?", aztán megfejtettük, hogy volt közös bulink! (nevet) A többi mind Balázs munkája.

M.B.: Néha még Gézával kezdtük el őket.

L.K.: Amúgy kurva sokáig tartottak a felvételek. Balázs kiszámolta, hogy majdnem ezer nap telt el a kezdéstől a megjelenésig. 2022. március 25-én volt az első stúdiónap, Lakatos Gáborral kezdtünk a Pannonia Filmstudióban és már ott kezdődtek egyébként a gondok. Nekem lett egy tüdőt érintő autoimmun betegségem, rohadt nehezemre esett bármit is csinálni. Próbálkoztunk ilyen nyögvenyelősen azért, mert tudtuk, hogy tök jó dalokat tudunk együtt írni. Mindig megvolt, hogy ha bedobtunk valamit, tudjuk addig gyúrni, hogy jó legyen. Aztán végre eljött a felvétel ideje, és amikor elindultunk stúdiózni, bejelentkezett Géza, hogy covidos. Jó, akkor mankót gitározik nekik... Utána jól lett, külön felvette a részeit, szóval végül rám vártak a legtöbbet. Aztán Pálfi Balinál folytattuk a melót a Sonic Garden Studióban.

Ez a betegséged amúgy elmúlt vagy javult legalább?

L.K.: Ez egy stagnáló probléma, csak szinten lehet tartani. Volt egy koncertünk, amikor mondtam Balinak, hogy te, még egy dal, és meghalok, fejezzük be, menjünk haza... Nem tudtam mit kezdeni vele. Pihentem, elmentem alternatív gyógyászat felé, találtam vitaminokat, meg nyilván elmentem kórházba kezelésekre. Jelenleg jól vagyok, remélem, nem fog újra belobbanni a dolog, mert kurvára hátráltatta a munkát. El is ment a kedvem akkor tényleg az egésztől. De vártunk Téglás Zolira is, ő sem könnyű eset. Ugye napi kapcsolatban voltunk-vagyunk most is, és ő énekelte volna ráadásul a Fatherhoodot. Amikor kimentünk a családdal Los Angelesbe, vittem laptopot, Zalán fiam eljött Pálfi Balázs Sonic Garden stúdiójába, hogy megnézze, hogyan kell felvenni, beüzemeltük a mikrofont, beállítottuk, hogy majd a gardróbszekrényben lerakjuk és fölveszi.

De nem vette fel...

L.K.: Megérkezett: „Helló! El kell mennem, ma egy koncerten játszom, utána majd felnyomom!" Ez úgy működik, mint itt, Pesten, hogy mit tudom én, volt Matt Sorumnál épp valami házibuli, és ott énekelt. Mondta is, hogy ha most nem lesz covidos, akkor soha, aztán egy nap múlva már nyomta is a pozitív tesztet! (nevet) Az anyukájánál laktunk, reggelente a nagyobbik fiam járt át hozzá beszélgetni maszkban, öt méterről, de így nem tudtuk felvenni a dalt. A szöveget tök faszán megírta, de ennyi. Teljesen másképp dolgoznak egyébként, mint itt... Zoli is elővette az akusztikus gitárt, leszedte az Asphalt-dalt, és úgy gurult ki belőle a szöveg, mintha focizott volna. Konkrétan szerintem 45 perc alatt végzett is vele... Az is elég morbid, hogy a felvételek alatt Géza, Pisti, majd én is elveszítettük az édesapánkat... Aztán Géza ment el.

Nem volt könnyű szériátok semmilyen szempontból...

M.B.: Nem, de a lemez összességében kurva erős. Csak ha mondjuk 1998-ban vagy a 2000-es évek elején adtuk volna ki, akkor nagyobb gurulást lehetne vele csinálni.

L.K.: Ahogy mondtam, az iparral van a probléma. Itthon én a vörösboroskóla-metálnak tudom be, ami a rockzenével történik. Egyszerűen lent van a színvonal. Kritikán aluli az egész! Emlékszem, amikor először jártunk Finnországban... Bali előre mondta, hogy figyeljünk, mert kurvára tetszik majd. Leszálltunk a gépről, aztán beültünk a barátunkhoz, és rockrádió szólt a kocsiban. Mi meg: van rockrádió? Ő meg: ja, csak Helsinkiben három! Minden negyedórában le kell, hogy menjen egy finn banda. És akkor jött a Slayer, utána meg egy Rainbow-kislemezdal, érted? Tehát nem ezek a standardok, hogy izé, mit tudom én, Highway To Hell meg Smoke On The Water, amiből még a gitárszólót is kivágja a Retro Rádió... Ott ilyen fel sem merülhet.

M.B.: Teljesen más a megítélése a rockzenének meg a rockzenészeknek, mint itthon. A Facebook szokta feldobni a videókat, ott láttam, hogy a mostani norvég X-Faktorban egy 43 éves csávó iszonyú jól dobol. És ott erre őrjöngenek az emberek, hogy milyen kurva jól dobol! El tudod képzelni, hogy Magyarországon elmegy valaki az X-Faktorba metált dobolni?

Azt sem, hogy nem metált...

M.B.: Itthon szerintem annyi a megfejtés, hogy szeretni kell ezt csinálni. Kitartás kell hozzá meg türelem, és nem szabad arra számítani, hogy ebből bármi lesz.

Említettétek, hogy a covid teljesen hazavágott mindent, pedig már előtte is rossz volt a helyzet. A vidéki klubélet kábé az utolsókat rúgja. Ti klubbanda vagytok, mik az aktuális tapasztalatok?

L.K.: Egyre kevesebb klub van, így sok helyre egyáltalán nem tudunk menni. Ott tartunk, hogy akusztikus műsorokat csinálunk, és akkor legalább egy kávéházban fel tudunk lépni. Leülünk a kávéház sarkában, és összeszedjük a próbaterembérleti díjat, hogy ne a családi kasszából kelljen kivenni a pénzt. Mert mindannyian tisztában vagyunk vele egyébként, hogy... figyelj, én nem tudom, hogy lesz-e még olyan zenekarom, amire ennyire büszke leszek. Szerintem kibaszott nagy értéket teremtettünk, tehát ha mondjuk találkozunk külföldi muzsikusokkal, bármikor odaadom nekik a lemezeinket. De ettől még sorra zárnak be a klubok, és a kis fesztiválokról is sokszor az a visszajelzés, hogy jövőre már nem lesz. A Szigetre mindig mondták húsz éven át, hogy veszteséges, már a hülye is röhögött rajta, hiszen biztosan nem volt az. Ki az az idióta, aki kétszer akar bukni? Egyszer is elég... Csak az a baj, hogy minket mindez különösen hatványozottan érint, mert hiába vagy Fonogram-díjas, meg hiába tettél le minőséget az asztalra, ettől még a kutyának nem kell, és nem hívnak el. Balázsnak is mondják a koncertszervezők, hogy figyelj, ez a fesztivál meghívásos alapon működik. Balázs meg: hát akkor hívjatok meg! (nevet) Tök egyszerű a válasz. Persze próbálkozunk, vannak nagyobb zenekaros barátaink, és akkor elhívnak, mit tudom én, egy-egy ilyen eseményre, próbáljuk a külföldet is... Mindig elmondjuk, milyen kurva nagy lenne mondjuk a Black Stone Cherryvel végigturnézni Európát, de egy ilyenbe kurva nagy összeget kell betolni. Kiszámoljuk, hogy mit tudom én, egymillió-valamennyi lehet egy ilyen sztori, és amúgy szívesen is áldoznánk rá. Viszel merchöt, CD-t, megpróbálod nullára kihozni, és bízol benne, hogy majd a következő körben saját magad is tudsz szervezni. De ez igazából nincs, és ezt hallom a rendszeresen külföldön játszó ismerősöktől is, például Zolitól a The Trousersből. Egyre kevesebben, egyre kevesebb bulit tudnak lekötni Ausztriában, Németországban.

M.B.: De tudod, közben meg átmész, és látod, mi megy kint...

L.K.: Pont most voltunk Blackberry Smoke-on Bécsben, két és negyed órát játszottak, és ott voltunk a Gasometerben vagy ezerkétszázan. El tudod ezt képzelni itthon? Magyarországon már helyek sincsenek. Budapesten is egyre kevesebb, vidéken meg abszolút nem tudnak megélni. És persze vannak pénzügyi nehézségek, de az alapvető baj mégis az, hogy az emberek elé nincs tálalva maga a zene. Már az, hogy mi minden létezik. Szóval nagyon-nagyon lejtő van, de ennek ellenére még mindig tudjuk ezt pozitívan tudjuk csinálni. Itt evickélünk a szartenger tetején! (nevet) De aki igényes, míves rockzenét akar hallgatni...

M.B.: Kézműves!

L.K.: (nevet) Kézműves, tényleg, ez jó! Szóval, aki igényes, míves, organikus, kézműves, bio rockzenét akar hallgatni, vegye meg a lemezt. Körülbelül három-négy gombóc fagyi ára... Szeretnénk majd vinylt is, annak most nagyobb az ázsiója. Géza megcsinálta a nagylemezboltot, ebben is nagyon karakán volt és tök faszán összerakta. Emlékszem, évekig járta a budapesti pincéket, hogy melyikben nincs dohszag. Lement, megérezte, „köszönöm az ajánlatot, de nem kötünk üzletet", és már jött is ki... Amikor pedig megtalálta az ideális helyet, szakmájából adódóan megcsinálta.

A bolt üzemel tovább, nem?

M.B.: A család viszi tovább.

L.K.: A fia mesélte, hogy mielőtt elment, minden révbe ért, amit eltervezett a lemezboltban. Mintha erre készült volna... Nyilván nem, csak olyan furcsa véletlen ez is. Érdekes aspektus, hogy tudod, nagyon nagy vitorlás ember volt a Balatonon, több mint harminc éve vitorlázott. Ott is imádták egyébként, de ugyanaz volt, mint a zenében, hogy soha nem ment oda nagy mellénnyel, hanem feljutott a hajó hátuljába, aztán elkezdték kérdezgetni, kiderült, mióta hajózik, meg milyen versenyeken vett részt, aztán egy idő után ott ültek körülötte nyolcan, és hallgatták a sztorijait.

M.B.: Kitartó volt.

L.K.: Kitartó volt. Kibaszottul imádta az egészet. Emlékszem, többször lementünk a családdal, behajóztunk középre, csobbanás meg minden, baromira élvezte. És most megalakította a felesége a Matyasovszki Géza-vándordíjat. A díjátadón minden évben tolunk majd egy négy-öt számos műsort. Szóval ott is fent fog maradni a neve. Eleve itt van most ez a tizen-akárhány dal, összesen ötven fölötti, meg azok a pluszok, amiket még régen csinált. Nagyon mély nyomot hagyott bennünk is, meg az egész zenekarban, Roland pedig nagy elánnal viszi tovább a stafétát, és ha lecseng a Never Forget, akkor majd nekiállunk egy új lemeznek.

M.B.: Nekem a fiókban van már vagy öt szám, teljesen készen. Úgyhogy nem fog sokáig tartani összerakni az anyagot. Szerintem. De hát egyelőre még ez fussa ki magát.

L.K.: Plusz jön a vinyl, Bene Attila a GrundRecordsnál támogatja az ügyet, és nagyon örülünk, hogy Géza lánya mellénk állt az ügyben, és az MG Records is beszállt a dologba. Úgyhogy ráadásul csináltattunk egy Géza aláírásbélyegzőt, tehát ezzel tudjuk aláírni az ő részét a lemezen. Kicsit szomorú, de még az utolsó whiskey-ből is maradt, amit együtt kóstoltunk meg.

M.B.: A szombati koncerten még kaphat belőle, aki kér!

Az Asphalt Horsemen Matyasovszki Géza-emlékkoncertje, amely egyben lemezbemutató is, október 19-én lesz az Instant-Fogas Komplexumban. Részletek itt.