Shock!

„Nemrég jöttünk vissza Japánból, még mindig nem álltam át az európai időre", fogad az A38 backstage-ében Nicke Borg, a Backyard Babies énekes/gitárosa, aki ennek megfelelően már a sokadik kávét dönti magába a svéd rock'n'rollerek harmadik magyarországi koncertjének napján.

Az utolsó albummal teljesen függetlenné váltatok. Mik a tapasztalataitok, jó ötlet volt mindent saját kézbe venni?

Úgy gondolom, a mai világban már nincs többé szükség a nagy multinacionális lemezkiadókra, mert egyszerűen a zenei fejlődés útjában állnak. Eleve ellenérdekeltek abban, hogy a zene a mára legáltalánosabbá vált módon, az internetes letöltéseken keresztül terjedjen. A CD-árak ma is az egekben vannak, a zenészek ugyanúgy nem kapják meg a megérdemelt jussukat, mint azelőtt... Ha évekkel korábban a kiadók nem problémaként, kiirtandó dologként élik meg az egész letöltősdit, hanem a részévé válnak, most nem itt tartana a világ. Hozzáteszem, ők maguk sem lennének ekkora bajban... Számunkra a függetlenség leginkább azt jelenti, hogy visszaszereztük az ellenőrzést olyan dolgok felett, amik kicsúsztak a kezünkből. Hogy csak egy példát mondjak, eszméletlen mennyiségű tárgyalásba, papírmunkába és szarakodásba került, hogy a Minus Celsius nótánk be tudjon kerülni a Guitar Hero 3 játékba. Pedig ez egy olyan dolog, ami egyszerűen mindenkinek jó: a játékgyártó cégnek, a zenekarnak és persze a lemezkiadónak is. Most ezzel szemben már úgy tárgyalunk a Guitar Hero 4 gyártóival, hogy mindenről mi döntünk, és mondanom sem kell, egyből gördülékennyé is vált minden... A függetlenség egyértelműen szabadságot jelent: mi választjuk meg, kikkel dolgozunk, a lemez készítésétől kezdve egészen a promóterekig, a terjesztőkig. Nem kell olyan arcokkal együttműködnünk, akiknek nem hiszünk, akikben nem bízunk. Szóval ez tök jó dolog. A végét viszont még nem látjuk, tehát nem tudok beszámolni arról, hogy összességében minden tekintetben jó döntésnek bizonyult-e a függetlenség. Ennek azonban elsősorban rajtunk kívül álló okai vannak, hiszen manapság az egész zeneipar tele van kérdőjelekkel. Senki sem tudja, hogy igazából merre is tart ez az egész sztori a letöltésekkel, a terjesztéssel, az eladásokkal, a klipekkel... Nagyon izgalmas, ami manapság zajlik a bizniszben, de egyszersmind ijesztő is egy kicsit. Ami egyelőre biztosnak tűnik, az az, hogy minden egyes koncertünkön többen vannak, mint a legutóbbi turnén, és a rajongók láthatóan imádják az új dalainkat.

Mit gondolsz, netán hosszabb távon is a Guitar Hero-hoz hasonló játékok jelentik majd az egyik új utat, ahogy az emberek friss zenéket ismernek meg?

Egészen biztos, hogy a Guitar Hero egy nagyon fontos mérföldkő, ami óriási hatást gyakorolt a mai kölykökre vagy akár felnőttekre is. Olyan emberekhez jutnak el általa különböző dalok, akik egyébként soha, sehol nem hallanák ezeket, és ez tök jó. Főleg, ha utána elmennek megvenni a lemezedet, netán jegyet vesznek egy koncertedre... Meg ugye eleve egy zenei játékról van szó, nem valami háborús, lövöldözős akármiről. Személy szerint egyébként semmiféle komputeres játéknak nem vagyok nagy rajongója, szívesebben foglalom el magamat mással, ha éppen akad egy kis szabadidőm.

Beszéljünk egy kicsit az új lemezről, ami érezhetően nyersebb, vadabb, mint az utóbbiak. Te is így látod ezt?

Úgy veszem észre, a többség leginkább a Total 13-t, sőt, az első albumunkat emlegeti az új lemez kapcsán, és értem is, miért. Megint ott van a dalainkban az a düh, az az agresszió, az a „mindennel bajunk van" feeling, ami 10-15 évvel ezelőtt. Nem tudsz sötét, szomorú, dühös lemezt csinálni, ha ezek az érzések csak néhanapján bukkannak fel benned, általában véve pedig tök jól érzed magad a bőrödben. Amikor ezeket a nótákat írtuk, kifejezetten dühösek, elkeseredettek, összezavarodottak voltunk, tele volt mindennel a tökünk. Becsapottnak éreztük magunkat.

Miért?

Számos személyes oka is volt ennek, de ugyanígy az utolsó album teljes elkallódása is belejátszott. Néztünk egymásra, hogy most mi a faszt csináljunk. Abbahagyjuk vagy folytassuk? Megéri erőlködni egyáltalán? A lemez pedig eközben szépen elkezdett formálódni, és végül ilyen lett. Most inkább attól félek, hogy mi lesz velünk legközelebb, mert megint mindannyian elégedettek vagyunk azzal, ahogy alakulnak a dolgaink. (nevet) Szóval egyetértek, szerintem is agresszívebb, egyenesebb, arcbamászóbb ez az album, mint az előző néhány.

Jövőre 20 éves lesz a zenekar, ráadásul a kezdetek óta változatlan felállásban játszotok. Honnan sikerült megtudnotok a ZZ Top féltve őrzött titkát?

Meg a U2-ét! (nevet) Nem tudom, mi a titok, de az biztos, hogy még mindig nem vagyunk elégedettek azzal, amit a banda elért. Továbbra is mind a négyen úgy gondoljuk, van még feljebb is út a Backyard Babies számára, tehát van motivációnk. Emellett pedig az esti másfél-két óra az, ami a jó hangulat garanciája a zenekaron belül. Simán előfordulhat, hogy napközben éppen a hátad közepére sem kívánod a többieket, valami miatt éppen kibaszottul utálod a másikat, nem akarsz vele összezárva lenni, blablabla... De a színpadon valahogy mindig minden a helyére kerül. Azt hiszem, akkor kell feloszlani, ha egy banda elkezdi nem élvezni, unni a bulikat. És ugyanígy akkor is itt az ideje átgondolni a jövőt, ha hátradőltél és teljesen elégedett vagy azzal, amit magad körül látsz. Az egyik legveszélyesebb dolog, ami egy előadóval történhet, hogy túlságosan elégedett lesz, ez ugyanis elkényelmesedéshez vezet. Minket az tartott egyben, hogy minél többet értünk el, annál többet akartunk, soha, egyetlen pillanatig nem éreztük úgy, hogy az út végéhez értünk volna. Ha nincs meg bennünk ez a folyamatos éhség, ma biztosan nem tartaná ennyi ember fontos bandának a Backyard Babiest. Merthogy ez a helyzet, fiatal zenekarok egész sorára voltunk hatással. Néhány éve persze ha valaki ezt a képembe mondja, biztos azt mondom, baromság, de mára szembesülnöm kellett azzal, hogy tényleg így van. (nevet) Persze szerencsések is vagyunk abból a szempontból, hogy négyünk között igazából sosem merültek fel komoly problémák. Akadtak nehezebb szakaszaink, de ezeket főleg az alkohol és a drogok okozták, az ilyesmit meg ma már sokkal inkább ellenőrzés alatt tartjuk, mint fiatal fejjel. Kicsit leszálltunk a földre az utóbbi években... Szóval továbbra is elkötelezetten haladunk előre, és próbáljuk megvalósítani, megélni az álmainkat, mert továbbra is hiszünk bennük. Ez néha persze kibaszott nehéz.

Mikor volt a legnehezebb?

Pontosan nem tudom, de ha teljesen őszinte akarok lenni, egészen biztos, hogy nem kezdeném újra a legelejéről az egészet! (nevet) Ma már persze tök másként működnek a dolgok, mint amikor mi indultunk. Egy most startoló banda simán csak feltolja a szarságait a myspace-re, és máris ezrek hallgathatják meg, mit csinálnak. Mi annak idején demókazettákra vettük fel a dalainkat, és ezeket küldözgettük szét mindenfelé. Mi magunk másoltuk a szalagokat, mi borítékoltuk be őket, mi írtuk hozzá a kísérőleveleket és persze mi álltuk a postaköltséget is. És százból jó, ha mondjuk ketten válaszoltak... Belegondolva talán ezek a legkoraibb kezdetek voltak a legnehezebbek, de egyben a legizgalmasabbak is, hiszen minden új volt. Az első alkalom, amikor átléped az országhatárt, hogy külföldön koncertezz, az első alkalom, amikor hallod, hogy a közönség énekli a dalaidat, az első saját turnébusz, az első út Japánba... Ezek mind feledhetetlen élmények, és akármennyire nehéz is volt végigcsinálni azokat az éveket, boldog vagyok, hogy megélhettem őket. De tegyük hozzá, hogy ma sem érzem magamat állandóan és folyamatosan jól, hiszen valahol ez azért mégiscsak egy munka, még ha nem is olyan, mint amilyenből a legtöbb ember megpróbál megélni... Néha én is unatkozom, úgy érzem magam, mint a szar, nincs kedvem semmihez. Elromlik a buszon a fűtés, miközben kint szakad a hó, nem jutunk normális kajához, és még sorolhatnám az összes többi apróságot, ami el tudja rontani az ember hangulatát. Aztán ahogy meghallod a közönség ordítását, mindez elhalványul, és rájössz: hé, annyira nincs is rossz melóm, sőt... Szóval egy zenekarban játszani és turnézni sem kizárólag könnyed kéjutazás, megvannak a maga árnyoldalai is, de ehhez értünk, ezt csináljuk, és millió dolgot tudnék felsorolni, amivel sokkal rosszabb lenne foglalkozni.

Mi jut először eszedbe, ha felteszed ma a Diesel And Powert?

Hogy milyen iszonyatosan fiatalok voltunk. És hogy fogalmam sincs, mi a szarról karattyolok a szövegekben. (nevet) Tudom persze, mit akartam kifejezni bennük, de még nem volt meg ahhoz a megfelelő érettségem, képességem, hogy a megfelelő szavakba öntsem a gondolataimat. De egyébként ma is büszke vagyok arra a lemezre, mert mindent saját magunk csináltunk rajta, és most is nyugodtan fel lehet tenni, meg lehet hallgatni. Nyilván nem minden idők legjobb albuma, de a mi stílusunkban azért ott volt a spiccen akkoriban, és több embert is hallottam már, amint életük egyik meghatározó lemezeként emlegették.

Aztán jött a Total 13, a '90-es évek egyik legnagyobb rock'n'roll albuma...

A Total 13 minden szempontból óriási ugrást jelentett a Diesel And Powerhez képest. Amikor készült, már Stockholmban nyomultunk, más körökben mozogtunk, más életet éltünk, mint azelőtt, és ez nagyon hallatszik a dalokon. Gyerünk, vedeljünk, igyunk, dugjunk, nyomjunk be minden drogot, amit csak meg tudunk szerezni... (vigyorog) Ez a hozzáállás baromira ott van a Total 13 nótáiban. Mi négyen az egész világ ellen, basszátok meg magatokat mindannyian, valami ilyesmi volt a mottónk akkoriban. Soha az életben nem tudnánk újraírni a Total 13-t, az a lemez csak akkor és ott születhetett meg. És hogy őszinte legyek, néha elgondolkodom azon, egyáltalán hogyan is voltunk képesek elkészíteni... Abszolút nem gondolkodtunk ugyanis. Amit ott hallasz, az kizárólag a golyóinkból és a szívünkből jött.

Mikor jöttél rá, hogy az a lemez azért egy kicsit több, mint pusztán egy a sok zajos rockalbum közül?

Amikor megjelent, egyáltalán nem gondolkodtam ilyesmiken. Boldog voltam, hogy lemezszerződéshez jutottunk, turnézhattunk, és persze attól is belelkesedtünk, hogy a rocksajtó imádta a lemezt. Ott voltunk a lapokban, és ha az éjszakai helyeken felismertek minket, ingyen kaptuk a piát. (vigyorog) Egészen sokáig nem tekintettem úgy a Total 13-re, hogy valami nagyon különleges lemez lenne, egyszerűen csak egy volt számomra a Backyard Babies albumok közül. Aztán pár éve elkezdtek rengeteget cikkezni meg beszélni róla, és be kellett látnom, hogy egy csomó embernek sokkal többet jelent ennél. Szóval ma már tisztában vagyok azzal, hogy úgynevezett klasszikussá érett. Például te is azt mondtad az előbb, hogy a '90-es évek egyik legjobbja, és ennek baromira örülök, óriási érzés hallani az ilyesmit. Én is szeretem a Total 13-t a mai napig, de nyilván mégis másként állok hozzá egy kicsit, mint valaki külső füllel.

Van olyan lemezetek, amit esetleg jobbnak tartasz nála?

Az utolsó album talán felfogható egyfajta kinyilatkoztatásként, mert elég jól összefoglalja, amit ez a banda az elmúlt 15-20 évben képviselt, ezért is kereszteltük egyszerűen csak Backyard Babiesre. De a többi lemezünknek is megvolt a maga helye a banda karrierjében, és igazából úgy lehet rólunk teljes képet alkotni, ha mindet magunk elé tesszük. A Making Enemies Is Goodra milliókat költöttünk a stúdióban, így jött létre az a hi-tech, Def Leppard-szerűen tiszta hangzás, ami bizonyos szempontból persze borzalmas és nem is igazán illik hozzánk, de rengeteget tanultunk akkoriban a lemezfelvételről, a stúdiómunkáról. A Stockholm Syndrome-ot egy amerikai producerrel csináltuk, ott az ő sajátos munkamódszere jelentette az igazi újdonságot, a People Like People Like People Like Us-nál pedig egyszerűen csak mindenféle túlpolírozottság nélkül nyomtuk a rock'n'rollt. Ebben az újban pedig egy kicsit mindegyik benne van.

Hallottad az új Guns N' Roses lemezt?

Hallottam.

És mi a véleményed?

Kibaszottul imádom. Fantasztikus, igazi mestermű. Nem érdekel, mit mondanak róla mások, nekem még Slash sem hiányzik innen. Már írtam is Dizzy Reednek, aki jó cimborám, hogy megmondhatja Axl-nek: kurvára elkapta a lényeget. Persze soha nem kételkedtem abban, hogy jó zenét fog csinálni, de arra azért nem számítottam, hogy ennyire... Oké, ez nem egy Appetite For Destruction, de én 2008-ban nem is akarom tőle az Appetite For Destructiont hallani, és természetesen a Use Your Illusion lemezeket sem, egyszerűen csak azt, ami ma jön belőle. Az pedig briliáns. Nemcsak a dallamok és a hangszerelés, de Axl hangja is. Senki nem képes úgy énekelni, mint Axl Rose. Van pár kedvenc dalom a lemezről, de inkább összességében erős szerintem. Robin Finck is óriási munkát végzett. De nem kérdéses, hogy mindez elsősorban Axl érdeme.

Jóban vagytok vele? Azért kérdezem, mert Dregennel együtt szerepeltek a köszönetlistájában...

Ó, igen, hallottam a dologról, bár a saját szememmel még nem láttam a borítót... Párszor találkoztunk és lógtunk együtt vele meg a jobbkezével, Del Jamesszel, de őszintén szólva fogalmam sincs, mit köszön meg nekem! (nevet) De nagy megtiszteltetés ez számomra. Mint ahogyan az is, hogy Dizzy Reed játszik az új lemezünkön a Voodoo Love Bow nótában. Én is csak annyit tudok mondani erre, hogy köszönöm! (nevet) A Guns N' Roses minden idők egyik legjobb bandája, Axl pedig minden idők egyik leghatalmasabb frontembere. Amikor elkezdtünk zenélni, az Appetite For Destruction óriási hatással volt ránk. Őszintén szólva nem tudom, hogy itt lennénk-e egyáltalán, ha nincs az a lemez... A papám korosztályának a Beatles meg a Rolling Stones volt a nagy szám, a most negyveneseknek a Sex Pistols, az én generációmnak pedig egyértelműen az Appetite For Destruction jelentette a kiindulási pontot. Egyszerűen minden együtt volt rajta: a zene, a hangzás, a stílus, a rock, a punk, az a kibaszott vadság és őrület... Óriási!

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Az egyik magától értetődően az Appetite For Destruction. Aztán ott a Never Mind The Bollocks a Sex Pistolstól. Hmm, nehéz válaszolnom, mert rengeteg különféle zenét szeretek, és távolról sem csak rockot hallgatok... Legyen mondjuk a harmadik a Jailhouse Rock Elvistől, akit szintén imádok. Csak nagyon kevés olyan arc van, aki sokkal több, mint pusztán egy hang meg egy gitár. Elvis ilyen volt, akárcsak Johnny Cash vagy Sid Vicious. De Axl is ugyanez a kategória egyébként: nem szimplán csak egy rockénekes, sokkal inkább egy jelenség, egy ikon. Ehhez szükség van egyfajta belső kisugárzásra, valami extra pluszra a személyiségben, és itt nem is az a lényeg, hogy az adott figura tud-e igazán jól énekelni vagy gitározni. Ha tud, akkor persze csak még nagyobb lesz. Én például soha nem lennék képes ilyenné válni, bennem nincs meg ez a ritka különlegesség.

Mi az élet értelme?

Öt évvel ezelőtt azt mondtam volna, szerezni egy kis kokaint, minél többet dugni és minél jobb koncerteket nyomni. (nevet) Most már inkább úgy módosítanám ezt, hogy bánj magaddal és a szeretteiddel olyan jól, amennyire csak tudsz, és lehetőleg tartsd tisztán a fejedet. És persze továbbra is ugyanilyen fontos, hogy jó zenét csináljak, amivel minél inkább el tudom szórakoztatni az embereket. Ez a világ annyira elbaszott, hogy nagyon kevés benne a fogódzó. Szeretném, ha egy Backyard Babies koncerten mindenki úgy érezné magát, mintha mindig péntek lenne, és nem kellene törődni a hétköznapok gondjaival. Olyan sokáig akarom csinálni ezt az egészet, ameddig csak lehet.